Lionel miután valamelyest magára eszmélt, tett egy lépést a hercegnő felé. Ennyire tellett tőle, a következő pillanatban térdre esett Rhiona előtt, s tekintetét a földre szegezve megrázta fejét, mondván:
- Fenség, nem tehetem.
A hercegnő csak kacagott.
- De hiszen parancsolom!
Lionelnek fogalma sem volt, mit tegyen, egymást kergették a gondolatok fejében, és olyan tanácstalan volt, mint még soha azelőtt. Végül feltekintett a kajánul mosolygó lányra, s míg újfent elveszett a kék szempárban, lassan, nagyon lassan bólintott. Felállt, közelebb lépett a hercegnőhöz, feltérdelt a székre, s szinte teljesen hozzásimult - mégsem ért hozzá
Csak a füléhez hajolt, s dúdolni kezdett: majd a dallam egyre határozottabb lett, végül szavakat duruzsolt a lány fülébe, s azok dallá váltak ajkain. Énekelt neki, egy hajdanán sohase hallott dalt, ami önmagát énekeltette meg, Lionel pedig csak dalolt, szemeit lehunyva.
A hercegnő pedig nagyra nyílt szemekkel, félig nyitva feledett szájjal hallgatta, unos-untalan beleborzongva a dalnok szenvedélytől forrón cirógató hangjának akkordjaiba. A buja, csábító, bűvös szavak felborzolták érzékeit, s önfeledten hallgatta a legkegyetlenebb szerelmi vallomást, amit valaha is énekeltek neki.
De a dal véget ért. Az utolsó hang is bevette magát a szalon falaiba, s utána még hosszú ideig visszhangzott a csönd a teremben, mire a hercegnő végre Lionelre nézett.
- Elmehetsz - hangzott a rideg parancs, s a fiú - vagyis az annak hitt lány - egy szó nélkül indult el az ajtó felé. Azt egy szolga nyitotta is előtte, mintha csak tudta volna, hogy végeztek.
Lionel kilépett, és még összeakadt a tekintete a belépő Andrewéval, de nem bírt kiolvasni belőle semmit. Az idősebb férfi biccentés nélkül lépett be a hercegnőhöz.
Másnap Lionel olyan borzalmas rémálomból ébredt fel, amely után szinte hálás volt a rekedt kürtöknek és harsogó trombitáknak, hogy még pirkadat előtt felverték. Bár, majdnem kizuhant az ágyából a padlóra ijedtében, s csak kisvártatva pattant fel, hogy az ablakhoz másszon, s megnézze, mi ez az éktelen harsogás. Hamar rájött, hogy minden bizonnyal a nyertesek kihirdetése folyik épp - viszont elbizonytalanodott: neki vajh miért nem szóltak, hogy ott kéne lennie?
Kíváncsian kémlelte az egybegyűlt tömeget a kastély udvarán: az egész kert olyan ünnepélyesen ragyogott a kelő nap fényében, mintha csak áttetsző lángvirágok nyíltak volna benne - s egy emelvényen ott ült a hercegnő, unottan könyökölve trónusán. Mellette apja, az öreg, vak király foglalt helyet, s a harsonák elnémulása után Rhiona felállt, hogy a jelenlevőkhöz szóljon.
Mikor a gyönyörű hercegnő előlépett, mindenki olyan áhítattal nézett fel rá, mint egy angyalra. A királylány a pódium elejéhez sétált, körbehordozta jégkék tekintetét a költők és dalnokok csapatán, majd így szólt:
- A megmérettetés első körében ti mind-mind, egytől egyig... elbuktatok.
A kijelentést mély, döbbent csönd követte, a versenyzők értetlenül néztek a hercegnőre, mire a lány folytatta:
- Ezért hát megfosztalak titeket a jogtól, hogy valaha is verseket írjatok hátralevő életetekben. Aki ezt a parancsot megszegi, arra a sorsra jut, mint a költeményeitek!
Azzal a tömeg mögé intett karjával, ahol már javában felhordták egy rakásra a városban fellelhető összes olyan könyvet, amelyekbe az ott álló költők művei voltak lejegyezve, és az összes lantot vagy lúdtollat, amit az ott álló költők használtak. És a következő pillanatban lángra lobbant mind.
Megkövülve nézte a máglyát a dalnoksereg, s Lionel az ablakban állva lélegezni is elfelejtett döbbenetében, csak nagyra nyílt szemekkel meredt a tűzre, mely ropogva zabálta fel életek munkáját és keserves évek kíntól édes gyümölcsét.
A rémültebbek pillanatokon belül zokogva rogytak térdre Rhiona előtt, könyörögtek a hercegnőnek, hogy bocsásson meg nekik. Volt, aki ordítva akarta megtudni, mégis mit vétett, mi a bűne, s lassan általánossá vált a felháborodás, mindenki tudni akarta, miért tették ezt velük.
A hercegnő sokáig hallgatott, ajkain kárörvendő mosoly játszott - majd egy kézlegyintésére az egész felbőszült banda elnémult, Rhiona pedig tovább mosolyogva így felelt a tömegnek:
- Nem tetszenek a verseitek.
A tömeg megsemmisülten állt a hercegnő előtt. Mind próbáltak ellenérveket hozni, sorban rebegtek artikulálatlan szavakat, de egyikből se vált ki néhány dadogásnál, elharapott könyörgésnél több. A fenséges hölgy ezt hamar megelégelte: bosszankodva dobbantott lábával a pódium gerendáin, s felkiáltott:
- Mit morogtok, he?! Akinek ellenvetése van, ugorjon a versei után, mit bánom én!
Természetesen senki nem akart a versei után ugrani... Mégis, egy ősz koponya indult el lassan a tömegből, hosszú szakálla majdnem derekáig ért, s még mindig dús haja már hófehér színben játszott. A hercegnő elé került, kimért léptekkel, majd alaposan végignézett rajta, tetőtől talpig végigmérte, lassan, mígnem a lány, bár kitartóan állta a férfi tekintetét, kénytelen volt félrepillantani. Akkor az öreg elmosolyodott, s hátat fordított a lánynak, elindulva a máglyarakás felé, döcögő, meg-megbicsakló léptekkel, közben így szólva - vagy a lányhoz, vagy a tömeghez, ki tudja:
- Kis céda... téged kereslek egész életemben… megcsókolsz, hogy daloljak, dalolok aztán megszöksz, kigúnyolsz, megalázol, meggyötörsz, de hagysz élni - most meg eldobsz, most gyűlöllek, gyűlöllek, mert szeretlek, megvetlek, mert nem kellek, mert most megölsz, megölsz…
Aztán, tovább mormogva belevetette magát a tűzbe.
A dölyfös hercegnő sokáig meredt a lángokra kifejezéstelen arccal, majd mély levegőt vett, felhúzta orrát, s mérgesen cehhegett, mintha köpne:
- Bolond!
Majd hátat fordított a tömegnek, s egyszerűen eltűnt, mintha ott se lett volna.
