Nos, a ma esti ihletettség eredménye. xD Jó olvasást. Nyugi, a Zenedobozt befejezem. xD

Helyet foglalok a kényelmes bőr fotelben, amit a stáb nagykegyesen előre kikészített nekem, s komótosan elhelyezkedem, lábaimat keresztbe téve, kicsit igazgatom a szoknyámat, majd még egyszer utoljára ellenőrzöm a kis kézitükröcskémben a sminkemet. Hibátlan, a stylish profi munkát végzett, noha az én utasításom nélkül sehol nem lenne a ma esti kinézetem.
Hm, jó lenne, ha a drága vendég végre méltóztatna megmutatkozni – mert az egy dolog, hogy én látom őt, de a nézők nagy része nem képes érzékelni a transzcendens lényeket. Oh, nézzenek oda, a kamerás srácok végre felkortyolták a kávéjukat, ezek szerint mindjárt adás! Három, kettő egy, showtime!
Megköszörülöm torkomat, s az enapi beszélgető show vendége lassan feltűnik a velem sréhen szembe helyezett bőrfotelen. Először csak halványan dereng, aztán a körvonalai egyre élesebbek lesznek, abbahagyják a remegést, majd végre élesen is kivehető egy férfialak – eleinte a hullájánál is sápadtabb bőrszínnel.
Elmosolyodom bájosan, közben a ma esti interjú alanya kezd végre emberibb színt ölteni, bár nem tudom hogyan, hiszen az a csésze forró tea, amit az imént még az ölében pihentetett, s egy húzásra lehajtott, jelenleg enyhén gőzölögve képez szabálytalan alakú tócsát a bőrfotelen. Minő szerencse, hogy a bőr dolgokról egy könnyed mozdulattal el lehet távolítani a teához hasonló italokat, nem úgy, mint a múlt heti, szőrös kárpitos székből. A rendezőség még időben belátta, hogy ha spórolni akarnak, és nem áll szándékukban minden héten új széket vásárolni, akkor érdemes bőrfotelt kihelyezni, mert azt könnyű letakarítani.
Megvárom, amíg a kíváncsi közönség tapsolása alábbhagy – egyes nézők azért tapsolnak, mert utánozhatatlan bűvész trükknek tartják, ahogyan delikvensünk előtűnt a bőrfotelben és átúszott rajta a tea. Mások azért, mert el nem tudják képzelni, hogy ki lehet az, aki így jelenik meg, megint mások azért, mert mindenki más tapsol, noha ők nem látnak semmit, s ismét csak mások azért, mert véletlenül rossz terembe jöttek be, s megtapsolják magukat. Valóban ügyesek, dicsérjék csak magukat…
- Szép jó estét mindenkinek – köszöntöm a nézőket – ma esti vendégünk a tegnapi hírekből már mindenkinek ismerős lehet: köszöntség nagy tapssal Michael Preyson-t! – s a közönség ismét tapsol. – Ha esetleg valaki éppen tegnap este nem ült volna a televízió előtt, és nem botránkozott a hírek megannyi otromba újdonságán, ismételten elmondanám, hogy Michael Preyson, 18 éves egyetemi hallgató és mellékállásban műsorvezető, akit két napja brutálisan halálra gázoltak. – A közönség arcán két reakció figyelhető meg: vagy elfehéredik, legalább olyan színűre, mint Michael volt az imént, vagy elvörösödik, mert eszébe jut, hogy ez a kölyök kért tőle kölcsön két hete kisebb-nagyobb összeget. Mert ugyebár Michael a foglalkozásából adódóan nehézkesen élt meg… És persze ott van a tanácstalan kisebbség, akik nem tudják eldönteni, hogy elfehéredjenek-e, vagy elvörösödjenek-e. Ők rózsaszínűek lesznek.
- Először is – fordulok Michaelhez – in medias res, meséld el nekünk, hogy lettél szellem? – kérdezem, hogy a közönség is átérezze a dolog jelentőségét: már a médiában is csak szellemek szerepelnek.
- Először is, nem magamnak köszönhetem, – kezd bele kellemes, kicsit kisfiús hangon – hanem egy orvul támadó autósnak. S kérdésedre is válaszolva, az első lépés ehhez az állapothoz a fizikai porhüvelyem elhagyása volt, magyarán meghaltam. Randa eset volt… - fintorodik el, én pedig együtt érzően bólintok – nem tudom, hogy érezhetek együtt vele, hiszen még sosem haltam meg. Majd egyszer kipróbálom…
- Egészen véletlenül – veszek kezembe a közöttünk lévő asztalról egy iratcsomagot – itt van a rendőrségi jelentés az esetről – mondom, majd belelapozok, s felolvasom azt a részt, ami leginkább érdekelheti a közönséget – ha azt nem, engem biztosan.
- „…halál oka: belső szervek súlyos összezúzódása egy autókerék által. A vezető nem volt ittas, a köd miatt rosszak voltak a tájékozódási viszonyok, valamint a gyalogos szabálytalanságot követett el a vezető által, mert lement az úttestre.” Mond csak, erről neked mi a véleményed? – kérdezem Michaelt. Elő szokott fordulni a mai igazságszolgálatátsaban, hogy az életben maradt fél egy kicsit füllent, hogy ne kelljen túlságosan nagy bírságot fizetnie. Érdemes ilyenkor megkérdezni a halottat is, hogy neki mi a véleménye az ilyenekről, mert többnyire érdekes dolgok szoktak kiderülni – ami jó, mert remélhetőleg ezt a műsort a rendőrök is előszeretettel nézik.
- Először is, a kedves sofőr szerezzen be egy szemüveget, vagy ha már van, akkor cseréljen benne lencsét, mert nem csak hogy nem voltam az úttesten, de még köd sem volt! Bizonyára nem látta, mert olyan nagy volt a köd, hogy eltakarta saját magát… - forgatja meg átlátszó szemeit Michael, melyekről halványan rémlik, hogy valaha kékek voltak.
- Hm, az gyakran elő szokott fordulni – nyugtázom. – Mondd, milyen érzés volt meghalni? Láttad a fehér fényt? – kérdezem tovább. Mellesleg, eddigi tapasztalataim szerint, miután már vagy hatvan szellem beszámolóját végighallgattam, mindenkinek más érzés meghalni. Van aki, semmit nem érez, egyszer csak azon kapja magát, hogy nincs meg. Van, akinek minden tagja fáj eleinte, aztán minden fájdalom megszűnik számára, s arra eszmél, hogy ott van előtte egy nagy, fehér fény, ahova be kéne lépnie, de nem tud, mert valami visszahúzza, s a földön marad kísérteni. Előbbi eset történik akkor, amikor az éppen halott valakinek nincsen már semmi dolga a Földön, s bebocsátást nyer valahova, amiről mi nem tudjuk mi az, mert még egy szellem se jött vissza elmondani.
- Ha láttam volna, nem lennék itt – feleli Michael. – S hogy milyen érzés… Eleinte piszkosul fájt. Átgázolt rajtam egy háromtonnás autó, eléggé nyomottul éreztem magam utána. Hallottam valami sugdolózást, hogy „Jajj, uramisten, hívjanak mentőket!”, meg hogy „Te jó ég, meghalt?” Zajokat is hallottam, mentőszirénát, pakolászást, aztán, ahogy próbáltam oldalra fordítani a fejemet, egyszer csak puff, minden sötét lett. Nem mintha addig élesen láttam volna, de az volt mindennek a teteje. A szó szoros értelmében semmit nem láttam, nem éreztem nem hallottam. Aztán kitisztult minden. Hallottam is, láttam is, csak érezni nem éreztem. És a vicc az volt az egészben, hogy láttam magamat felülről!
- Igen? – kérdezek bele hirtelen. Ezt eddig még egy szellem se jegyezte meg.
- Igen. Hát, tudod, hogy megy ez – mondja legyintve.
Őszintén meg kell valljam, nem tudom, hogy megy. Értetlen arcomat elnézve talán Michaelben is felmerül ez a tény.
Csak sóhajt egyet fáradtan.
- Ez úgy megy, hogy lebegsz, és meglátod magad felülről. Vagyis a testedet. Randa látvány, higgy nekem – fintorodik el.
- Elhiszem. – Valóban nem lehet guszta látvány egy halálra gázolt test. És még hozzávenni a tényt, hogy az a saját tested… Brr…
- Kisasszony! Dereng valami fehér fény…! – szól hirtelen a szellem, én pedig rákapom tekintetemet.
Jé… Hogy lehet, hogy most lát fehér fényt? Az azt jelentené, hogy ellátta a feladatot, ami miatt a földön rekedt, s nem jutott a fényen túlra. Ez lett volna az…?
- Kisasszony, köszönöm a meghívást, igazán jó volt önnel beszélgetni! – mosolyog rám Michael, tudomást sem véve teljesen ledöbbent arcomról. – De most mennem kell! Majd találkozunk! – búcsúzik el, s szinte azonnal eltűnik a bőrfotelből, amire én is, és a közönség is csak döbbenten meredünk. Eltűnt, végre tovább tudott menni a Földről, s nem marad más utána, csak a kihűlt tea.
Pislogok párat, a dermedt csöndben ülő közönség a legkevésbé sem köti le figyelmemet… Michael Preyson… Nem ő volt előttem ennek a műsornak a vezetője…?