Hahoy~ Igen, végre eljutottam oda, hogy összeszedtem a gondolataimat az ötödikén látott kabuki-előadásról - kellett emészteni egy kicsit, na! - és végre megörvendeztetlek benneteket egy élménybeszámolóval. ^^ Saa, hajimemashou! x3

Azt már korábban elregéltem, hogy hogy és miként tettem szert a jegyre - közepesen kalandos történet volt XD - és hogy az a szerencse ért, hogy az első sor kellős közepén foglalhattam magamnak jegyet, és mindössze 2500 forintomba fájt, hogy életemben először kabukit lássak - ami így utólagos utánajárás után kifejezetten kedvezőnek tűnt, mert szembesültem vele, hogy kint Japánban 3000 és 16000 yen között mozognak a kabuki-darabokra a jegyárak. (Egy kifejezetten drága műfaj, kevesen engedhetik meg maguknak a szigetországban is, hogy ilyesmiben legyen részük - legjobb tudomásom szerint a yen most épp 2,3 forinton van, úgyhogy egy gyors fejszámolás után elhűltem a 16000 yen-t meglátva. x'D De még a 3000 yen is egy kicsit több, mint 6000 forint - bevallom, kevés színdarabért lennék hajlandó kis hazánkban ennyit fizetni...)

Na, de a gazdasági oldalát túltárgyalva a dolognak, azt is említettem, hogy kénytelen voltam egyedül menni, mert gyorsabban elfogytak a jegyek, mint hogy találhattam volna magamnak partnert. =S (És kicsit morci is voltam, mert amikor helyet foglaltam, és elkezdődött az előadás, a mellett jobbra levő két szék töküres volt végig - szóval hozhattam volna magammal két embert is, ha valakik nem felejtenek el jönni. >< Persze, biztos jó okuk volt rá, de azért legalább odaadhatták volna valakiknek a jegyeket, hogy ne vesszenek kárba. Mondjuk még két barátomnak. x'D Na de ne siessünk ennyire előre! XD) Ez persze nem tántorított el, ötödikén szépen felöltöztem az Évitől lenyúlt, kedvenc hosszú ruhámba - az UV-ra való készülés kezdete óta először merem kijelenteni, hogy emberként néztem ki xD - még sminkeltem is, és fel mertem venni azt a magassarkút, ami eddig minden viselés után véresre törte a bokámat - ezt ezúttal se sikerült megúsznom x'D - és magamat is meglepve tökéletesen időben odaértem a MüPá-ba, annak ellenére, hogy eredetileg az egyes villamossal akartam menni, de mivel épp felújítják, alternatív megoldásként a kettessel mentem a Kossuth tértől - kétség kívül szebb volt a kilátás, mint az egyes vonalán, ezt elismerem és minden turistának szívből ajánlom a kettes villamost, ha BKV-bérlettel rendelkezik, és várost akar nézni - és azt hiszem, ha mostantól a MüPa vagy a Ludwig Múzeum, vagy a Nemzeti Színház táján van dolgom, legközelebb is azzal fogok menni, nem sokkal több időben, mint az egyessel lenne... (És különben is, kárpótol a kilátás a Dunára. xD)

Aztán szépen felbattyogtam a MüPa Fesztivál Színház-termébe, majd felmutatva a kinyomtatott papírkámat a jegykezelőnek, a srác megjegyezte, hogy legközelebb azért váltsam ki a jegyet, mert ez csak a "voucher", ezzel nem volna szabad beengednie, de mivel mindjárt kezdődik az előadás, nem zavar vissza a portára jegyet nyomtatni, bemehetek ennyivel - annyira cuki volt! Én meg olyan hülyének éreztem magam, mert így utólag áttanulmányozva a "voucher"-t, megtaláltam az apróbetűs részben a srác által elmondottakat szinte szó szerint. x'D

De végül is bemehettem, és helyet foglalhattam az első sor közepén - igen, ezt még sokszor meg fogom említeni, de csak mert engem is meglepett, hogy a legutóbbi három színdarabon/koncerten mindig sikerült bekerülnöm az első sor közepére xD SHSL Level Luck~ - és epekedve vártam az előadást, átböngészve közben a kapott kis füzetke üdvözlő szövegeit. Aztán, mielőtt elkezdődött volna a bemutató, a színpadra lépett Yamamoto Tadamichi japán nagykövet, hogy köszöntse a közönséget és a színészeket. (És megtudtam, hogy jó pár képviselő lett meghívva az előadásra, illetve képviseltette magát az üzleti elit néhány tagja is - ímhol a megfejtés, hogy miért két órával az esemény felbukkanása után miért volt foglalt az összes "drága hely" - én meg, egyszerű halandó, csak somolyogtam magamban.)

Aztán levonult a nagykövet és a tolmácsa is - mondjuk érdekes mód angolul tartotta a beszédét, pedig reménykedtem benne, hogy japánul fog beszélni - és végre kezdetét vehette a tényleges előadás, az első szám pedig egy bizonyos Echigo jishi (Az echigo-i oroszlán) névre hallgató kabuki buyou, azaz kabuki szólótánc volt.

(És azt hiszem, itt az ideje pár szóban ismertetnem, hogy mi a fene is az a kabuki, mert esetleg nem mindenki van úgy rákattanva a témára, mint én... Szóval, ez egy japán, színházi, zenés-táncos műfaj, ami az Edo-korban, az 1600-as évek környékén fejlődött ki (és szinte változatlan az előadás módja csaknem háromszáz éve.) Eredetileg nők és férfiak is lehettek kabuki-színészek (illetve a főszerepeket férfiak játszották, a szereplő nők pedig prostituáltak voltak), de mivel az előadások gyakran torkolltak orgiákba - amikbe a nézők is néha becsatlakoztak - az udvar megtiltotta, hogy nők is részt vehessenek az előadásokban. Ezután a női szerepeket fiatal fiúk kezdték el játszani, de a végeredmény nagyjából ugyanaz lett, csak az én fantáziámat piszkálta fel ez a tény? úgyhogy végül a férfi és a női szerepeket is egyaránt férfiak kezdték el játszani. És ez azóta így is van. ^^ Ami a külső jegyeit illeti, a táncosok elképesztő ruhakölteményekben játszanak, táncolnak, de nem ők énekelnek, hanem egy kórusféleség, illetve két hangszeres csoport, egy shamisen-es csapat illetve a hayashi névre keresztelt dobokból és fuvolából álló bagázs szolgáltatja a zenét. A színészek jellegzetes sminket viselnek - hófehér arc és kezek, és ezekre festik rá a karakterekre jellemző sminkeket - valamint parókában és gyakran maszkokban táncolnak. A női karaktereket alakító színészeket onnagatanak hívják, a férfi karaktereket játszókat pedig wakashuunek. Rövid ismertetőnek ennyi elég is, akit jobban érdekel a téma, járjon utána, remélem, felkeltettem az érdeklődését. ^^)

Szóóóval, az első szólótánc egy amolyan rituális, újévi "oroszlántánc", amiből a kis prospektusom szerint később kifejlődött a kabuki-tánc szólóműfaja, és a színész, Nakamura Kazutaro kivételesen nem jelmezben táncolt, hanem "ceremoniális öltözékben" - de gyerekek, én komolyan nem tudtam mást tenni, csak nézni ezt a férfit, nézni, és ámulni, majdhogynem tátott szájjal, az egész tánca alatt. Elképesztő volt, a mozgása, ahogy használta a ruhát, a kellékeket, önmagát az egész performansz alatt, pislogni is alig mertem, nehogy lemaradjak akár csak egy mozdulatáról is. Nem tudom normálisan szavakba önteni azt a látványt... Lenyűgözött, elvarázsolt, és ha nem kezdenek el mögöttem tapsolni a produkció végén, csak sokára tértem volna magamhoz...

Aztán lement a függöny, és feljött a színpadra Tokumaru Yosihiko zenetudós, hogy előadjon nekünk néhány érdekes dolgot a japán zenével kapcsolatban - és olyan akcentusa volt angol beszéd közben, mint Ono-senseinek xD - majd az ismertetőt követően elmondta, hogy a soron következő produkció egy sujoururi lesz, azaz egy bunraku játék, csak a bunraku-bábok nélkül, egy énekes narrátorral - tayuu - és egy shamisen-játékossal előadva. Majd hozzátette, hogy sajnos a légitársaságuk logisztikai problémái miatt a két előadó ruhája nem érkezett meg - és figyelmeztetett minket, hogy ilyen esetben Japánban a két színész (Takemoto Chitosedayu - tayuu és Toyozawa Tomisuke - shamisen) teljes lelki nyugalommal lemondta volna az előadást (amit mondjuk teljesen meg tudok érteni...), de! Mivel épp vendégek, és nem akarják elszomorítani a közönséget, a két színész hajlandó volt színpadra lépni egy egyszerű öltözetben - ami engem pizsamára emlékeztetett, de valószínűleg a meg nem érkezett ruhájuk alsóruházata volt - de ez a tény akkor is örömmel töltött el. (Egyrészt, mert nem éreztem úgy, hogy hiába fizettem a jegyért, mert nem azt közölték velem, hogy az előadás egyharmada sajnos elmarad, hanem csak azt, hogy tegyem össze a két kicsi kacsóm, hogy nem így történt - és igencsak mélyen meghatott a két úriember nagylelkűsége a vendéglátó ország közönsége felé, mert tényleg mondhatták volna azt, hogy bocs, de így nem játszunk. Helyette viszont méltóságteljesen kiálltak elénk, és ennek nagyon örültem. x3)

No de szóval, a második előadás egy sujoururi volt, amiből nekem eleinte hiányoztak a bábok, furcsa volt, hogy csak a tayuu-t és a shamisen-játékost látom, illetve a háttérben a történet magyar illetve angol fordítását kivetítve (fordítók: Vihar Judit, illetve C. Andrew Gerstle), néha egy-egy képpel megfűszerezve a bábokról. (Bővebb információt a bunraku/ningyo joururi témában ITT találtok, egy élménybeszámoló egy régebbi bunraku-előadásról, képekkel.) Rá kellett egy kicsit hangolódnom az előadásmódra, eleinte nagyon furcsa volt és szokatlan - és sokat dobott az idegenkedésemen az, hogy olvasva a feliratokat, a magyar és az angol fordítás helyenként eltért egymástól, és próbáltam kitalálni, hogy vajon melyik lehet hívebb a japán szöveghez. (Végül a magyarra voksoltam, mert amikor néhány japán mondatot kiértettem, először is majdnem sikítva felugrottam örömömben, hogy én ezt a sort meg azt a szókapcsolatot eredeti nyelven értem xD akkor a magyar fordításhoz állt közelebb. xD Viszont továbbra sem szeretem a japán nevek és helyszínek és kifejezések magyaros átírását. >< A Hepburn-féle rendszer valahogy sokkal jobban bejön. De ez egyéni szocproblémám.)

És ha már a történetnél tartunk: az elbeszélés a Kigaigashima (Ördög-sziget) címet viselte, és lényegében arról szólt, hogy három száműzött, Shunkan, Naritsume és Yasuyori, az uralkodó klán ellen elkövetett szervezkedések leverését követően ezen a szigeten kénytelenek száműzetésben élni. A sziget kopár, semmi nem terem meg rajta, az ott élő pár ember rajtuk kívül halászatból próbálja meg fenntartani magát, három száműzöttünk pedig próbálnak életben maradni, és haza akarnak jutni - Shunkan leginkább, lévén otthon a fővárosban várja asszonya. Közben viszont, hogy, hogy nem, Naritsume szerelmes lesz egy helyi leányzóba, Chidoriba - akinek nagyon bájos tájszólása van xD khm, és persze gyönyörű, értelmes, szép arcú halászleány - és mikor a három száműzött találkozik, illetve Naritsume magához szólítja Chidorit, örömükben, hogy Naritsume ilyen körülmények közt is rátalált a szerelemre, rögtönzött esküvőt tartanak, de saké helyett a forrás vizét isszák, és a szertartásos sakés-csészék helyett kagylóhéjból fogyasztják el italukat. (Az egyik legszebb rész volt szerintem a történetben. *.*) Aztán egyszer csak érkezik egy hajó a fővárosból két tisztviselővel, mindketten partra szállnak, az egyikük kihirdeti, hogy a császár leánya születése napjának alkalmából Naritsume és Yasuyori számára kegyelmet ad, hazatérhetnek. Shunkan neve viszont nem hangzik el, a férfi kétségbeesik, de szerencsére a másik tisztviselő felolvassa, hogy Shunkan is kapott kegyelmi levelet, mire a férfi örömkönnyekben tör ki. Ezt követően felszállnának mind a négyen a hajóra, de a tisztviselők Chidorit nem hajlandóak felengedni, lévén három főre szólt a kegyelmi levél, Chidorit nem vihetik magukkal. Erre Shunkan felmérgesedik, az egyik tisztviselő makacs ellenállásán még jobban dühbe gurulva harcban megöli őt, a másik tisztviselő pedig tudtára adja, hogy ezért, ha visszatérnek a fővárosba, ismét száműzni fogják. Shunkan viszont azt mondja, hogy ha már úgy is ez a sorsa, akkor ő itt marad, és hogy meglegyen a három főnyi létszám, akiket a hajónak el kell szállítania, vigyék magukkal Chidorit, Naritsume hitvesét. Könnyes búcsút vesznek, Shunkan pedig, mihelyst a hajó eltűnik társaival a horizonton, a sziget legmagasabb csúcsáról a mélybe veti magát és elnyeli a tenger.

Ezek a japánok valamit nagyon tudnak... Nem csak azért, mert ahogy haladt egyre előrébb a sztori, egyre kevésbé tudtam puffogni a fordítások nem egybevágósága miatt, és egyre inkább magával ragadt a történet, hanem azért is, mert mindezt egy olyan, európai fülnek teljesen idegen előadás módban tálalták elénk, amiből minél többet hallottam, annál jobban tetszett. (A tayuu mesélését inkább recitálásnak nevezném, mint éneklésnek - és ettől egészen különleges, archaikus, már-már szertartásos jellege lesz az egész előadásának. Komolyan, úgy éreztem magam, amíg hallgattam, mintha tényleg az 1600-as évekbeli Japánban lennénk, és úgy hallgatnánk a mesélő történetét. Nagyon furcsa érzés volt - és egyúttal nagyon jó!)

Aztán szünet következett, én meg igyekeztem letipegni a recepcióra, hogy kinyomtathassam a jegyemet - elképesztő az a jegykiadó automata a MüPában, gyerekek, egyszer feltétlenül próbáljátok ki, menjetek el egy előadásra a MüPába, és neten vegyetek jegyet, hogy aztán játszhassatok az automatával. x'D Aztán ahogy felmentem, véletlenül belekeveredtem a korábban bemutatott díszvendégek számára elkerített kis bankettféleségbe... x'D És nagyon ciki volt, mert mindenki úgy nézett rám, mintha minimum Lichtenstein hercegnőjének kéne lennem ahhoz, hogy itt létjogosultságom legyen - és hiába bolyongtam, sehol sem találtam, hogy tudnék kikeveredni a csoportból. x'D Aztán végül találtam egy italhordó hölgyet, akitől végre meg tudtam kérdezni, merre találok vissza a nézőtérre, mert egy kicsit eltévedtem... (Egy csöppet. Nem én lennék, ha nem sikerülne legalább egyszer egy nap kínos helyzetbe hoznom magam... x'D)

De szerencsére az útbaigazítás után visszasomfordálhattam a helyemre, immáron kinyomtatott jeggyel, majd kis várakozás után elkezdődött a harmadik, és egy egyben utolsó tánc, a Sagi musume (Kócsagleány) - és azt hiszem, ez az a része a beszámolónak, ahol tényleg küzdeni fogok azért, hogy ezt az élményt és látványt szavakba bírjam önteni... Először is, ez egy onnagata-tánc, tehát Nakamura-san az előadást egy gyönyörű, hófehér kimonóban kezdte, amit egy fekete obi (öv) rögzített. Téli táj volt a háttérben - meseszép volt a díszlet egyébként - s először még a fejére volt húzva egy szintén fehér lepel, az arcából csak a hófehérre sminkelt állát és vérvörös ajkait lehetett látni. Egy kasa (japán ernyő) volt a kezében, azzal kezdett táncolni, majd egy idő után feljött a színpadra egy segítő, és egy könnyed mozdulattal lekapta a fejéről a leplet, hogy megcsodálhassuk a teljes sminkjét és a meseszép parókáját. Aztán ahogy tovább táncolt, hol a kasaval, hol anélkül, egyszer csak maga elé gurította az ernyőt, és elbújt mögé - azt még lehetett látni, hogy két segítő is molyol valamit mögötte - majd amikor felemelte maga elől az ernyőt, és felegyenesedett, a két segítő egyetlen egy mozdulattal lekapta róla a fehér kimonót, ami alatt egy vörös, kócsagmintás darabot viselt - ekkor egy pár pillanatig elfelejtettem levegőt venni - majd ugyanolyan könnyedséggel, ahogy eddig tette, táncolt tovább, bűvölt, bájolt, kacérkodott, én meg csak arra bírtam gondolni, hogy még életemben ennyire gyönyörű férfit nem láttam.

A kezdő jelenet

Aztán egyszer csak kitipegett a színpadról a kulisszák mögé, de addig sem maradtunk szórakozás nélkül, a zenészek és énekesek gondoskodtak róla, és végre, hogy nem minden figyelmemet Nakamura-san kötötte le, alaposan meg tudtam nézni a többi szereplőt is - és aligha nem, a sujoururi előadói is olyan ruhákban léptek volna fel, mint ők - és élvezhettem a zenéjüket, egészen addig, míg a táncos vissza nem tért, lila kimonóban és hozzá passzoló hajdísszel, tovább játszva a kasakkal és a nézőkkel, egy újabb bravúros váltással ismét fehérbe, majd újra vörösbe öltözve, s ahogy haladtunk a vég felé, és a kócsagszellemből emberré változott lány a második részben mérhetetlen szerelmi bánatát táncolta el, vörösből aranyló-fehér, tollmintás ruhát öltött, visszaváltozva kócsaggá, és eljárta a haláltáncát; vonaglott, a haja kibomlott, ki-kicsordultak a könnyei, repülni próbált, de a szárnyai már nem bírták felemelni, s végül a földre hanyatlott.

Egyáltalán nem volt rövid az utolsó tánca, mégis órákig bírtam volna még nézni, annyira magával ragadt és lenyűgözött - a kezemet is alig bírtam felemelni, mikor legördült a függöny, és mindenki vadul tapsolni kezdett. (Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem egy-egy előadás után, ha tényleg jó, és tényleg mellbe vág, legalább ennyire, mint ez, akkor szükségem van minimum tíz, de inkább harminc másodpercre, hogy megemésszem, és magamhoz térjek, hogy kikecmeregjek a darabból - mert bizony-bizony a jó előadások kegyetlenül berántanak magukba, akár szó szerint is - és végre tapsolni kezdjek. Viszont mivel a közönség vagy gyorsabban teszi ezt meg nálam, vagy nem éli át ennyire intenzíven, sajnos mindig előbb elkezdenek tapsolni, és erőszakkal kirángatnak ebből a transz-szerű állapotból, amit nem szoktam szeretni. x'D)

Legszívesebben állva tapsoltam volna, de nem bírtam megmozdulni. És ez a színész még a darab legvégén is képes volt meghatni, nem csak közben - miközben meghajolt, fáradt, halvány, de boldog mosoly volt az arcán, és meghajlás közben "arigatou gozaimasu"-t rebegett a közönség felé, a visszatapsolásnál meg aztán főleg! Aztán legördült a függöny, és vége lett.

Na, csak sikerült leírni. x'D Még amíg vártam, hogy kifáradjon a többi ember a nézőtérről, és én is ki tudjak menni, gyorsan kitöltöttem a prospektusomhoz kapott kérdőívet arról, hogy hogy tetszett az előadás - nem tudom, mennyire fog meglepni titeket, de a "nagyon elégedett" lehetőséget ikszeltem be - és a jövőben remélem, hogy még lesz lehetőségem ilyen előadást megnézni, akár néhány szólótáncról legyen szó, akár egy teljes kabuki-darabról - ha ez utóbbira volna szerencsém egyszer elmenni, egy borzasztóan boldog ember lennék, és azt hiszem, akár még 6-8 ezer forintot se sajnálnék rá. De talán még 16-ot se. x'D)

Nna, hát ennyi lett volna az élménybeszámoló, a képek a MüPa honlapjáról vannak, az előadást még meg lehetett tekinteni 6-án, vasárnap is - arra is kb. három óra alatt fogyott el minden jegy... - és bár sajnálom, hogy nem tudtam magammal vinni senkit, egyedül is egy fantasztikus élmény volt, és jó sokat tudtam gondolkodni hazaúton - már amikor épp nem olvastam, mert másnap jött hozzám Fru, és vissza akartam már adni a kölcsönadott Hounded-jét, csak előtte ki is kellett olvasnom. x'D (Kaptok majd róla beszámolót, mert... Mert azt a könyvet be kell mutatnom nektek. xD És igen, még az Ethan és Carter beszámolójával is lógok - de cssssss! A kabuki fontosabb volt. xD)

És azt hiszem, most már megyek is, elég hosszú lett a bejegyzés, és majd... Legközelebb jelentkezem valószínűleg valamelyik könyvkritikával, hogy örüljetek, és hogy legyen valami új a nap alatt, amíg Rapunzelt játszom itthon - mert ugye nagyiék múlt pénteken elutaztak, én meg itthon vagyok, és vigyázok a nagyapámra. xD (De a színház még belefért az elmenetelbe. x'D) Na, de most már tényleg megyek. Még, ha minden jól megy, lesz egy vásárlásom, és ha minden remekül megy, lesz végre fehér lolicipőm. x3

Adieu! ^w^