Hahoy! Kicsit... elmaradoztak a Breton-keddek. Meg úgy a bejegyzések. Röstellem magam. De egyszerűen élni sincs kedvem mostanában - pedig tavasz van, süt a nap, szép az idő, húsvétra hazajött kis családom is, és még boldog is vagyok, de elegem van az egyetemből... Még ki se hevertem az előző vizsgaidőszakot, de már mindjárt itt a következő, a legszarabb tárgyamból beadandót kéne írnom, és nehehehm akarohohohooohm...!! T.T ...Na jó, ennyi rinya elég is volt. Lássuk Monsieur Bretont. x'D
André Breton: Poisson Soluble
(Oldható Hal)
- 18 -
Ezen az éjszakán a gázlámpa, miközben észrevétlenül egyre közelebb settenkedett a posta épületéhez, szinte minden pillanatban megtorpant, hogy hallgatózzon. Ezek szerint talán félt valamitől?
Ali egy órával ezelőtt a gőzfürdőben két ragyogó szépségű és erősen kifestett nő az intézmény legfényűzőbb kabinját bérelte ki - és mivel nem volt szándékuk ott egyedül tölteni az időt, megállapodtak, hogy a legelső jeladásra (ami egy szokatlanul nagyméretű japán virág volt, aminek egy pohár vízben kellett kinyílnia) teljesen hiteles pejló fog az ajtó mögött várakozni. Ez az állat pompásan ágaskodott és orrlikai tüze fehér pókokat lövellt a falakra, mint amikor tengerészeti messzehordó ütegek gyakorlatán vesz részt az ember.
A Bulváron mit sem sejtve hullámzott a tömeg. Időnként felégette maga mögött a hidakat, avagy a gyöngy nagy, geometrikus tereit hívta tanúskodni. Akkora távlatot töltött ki, mint amit a szökőkutakat körülterjengő üdeséggel lehetne felmérni; avagy az illúziók akkora méretével, amit a fiatalság lebernyege borít, ez a köpeny, amit itt-ott kilyuggattak az álmok kardjai. A gázlámpa ügyesen kikerülte, hogy elsodorja ez a tolongás. A Szent Dénes-Kapu magasságában egy halott sláger még éppen elkábított egy gyereket és két rendőrt; a REGGEL, linotip-gépei bokraitól elbájoltan; a GLÓBUSZ-kávéház, amit a szabadlándzsások vettek birtokukba, amikor nem az operettszínészek órája van, akiket a megvetés sodor.
Párizs, a világ csalogánya, percenként váltogatta magát és a fodrászok pomádéi között szépséges tavaszi fáit dobálta, amik olyanok, mint amikor a lélek a látóhatár felé hajol.
Ekkor történt, hogy a gázlámpa, aki éppen az Étienne Marcel-utcába fordult be, úgy döntött, hogy megáll és miközben véletlenül mint saját hónom alatt vitt rajztömb, arra haladtam el: ki tudtam lesni monológja egy részét, miközben azon cselezett, hogy meg ne állítsa az autóbuszt, amit elcsábítottak lépteimet követő, szúnyoghálóra emlékeztető, zöld kezei.
A gázlámpa: "Szonja és Michéle jobban tennék, ha messzire elkerülnék a láz agancsait, amik Párizs kapuit őrzik; bebizonyosodott ugyanis, hogy ma éjszaka előtt nem történik többé szerelmi favágás. Olyannyira, hogy nem látom már fehérnek őket ebben az éjszakai tavaszban, akármilyen levéssé is riad meg a lovuk. Jobban tennék, ha elkerülnék az ajkak kíváncsiságát, ha nem tudnak ellenállni a tekinteteken feszülő hidaknak. (Lerajzolom ezeket.)"
Ez a beszéd semmi nyugtalanságot nem keltett még bennem, amikor a hajnal hasani kezdett egy apró paprikajancsi alakjában, akinek be volt kötve a feje és aki úgy látszott, azon a ponton van, hogy elájul. A gyermek, miután hanyagul nekidőlt a gázlámpának, egyetlen lendülettel a Kivételes Felemelkedések - jelzésű bódé felé indult, és még mielőtt megakadályozhattam volna ebben, becsúszott az ajtó nyílásán. Éppen lehajoltam, hogy befűzzem a cipőm zsinórját a lépcsőn, amikor újfent lejött; még kisebb alakban, mint azelőtt, kimerülve az erőlködéstől és tetőtől-talpig porosan és tollasan, mint aki valami sövénybe zuhant egy egyszerű autóbaleset alkalmából, amibe nem mindig hal bele az ember.
Ezeknek a történeteknek az időrendje, legalább is a kezdetieké, amelyekben valami megmagyarázhatatlan módon vettem részt ennek az elbeszélésnek az elején, arra késztet, hogy hozzátegyem, miszerint a távollevő két hangszer: Szonja és Michéle hangja sokkal színtelenebbé vált, amióta elment a levél. Egyébként azután nemsokára meg is kellett kapják már. Valóban, alig múlt el tíz perc és megint hallottam, amint egy ing, ami bizonyára zöld volt, lassan lecsúszik a kabin székének a hátáról egészen a földig, ahol egy ideig tövisként élte életét a tengerparti homokban. A gázlámpa Dieppe egyik sugárútjára transzportálta magát, ahol azon igyekezett, hogy megvilágítson egy negyven körüli férfit, aki valamit keresett a homokban. Az elveszett tárgyat könnyen megmutathattam volna neki, mert az egy szegfű volt. De ő csak jött-ment fel s alá, anélkül, hogy sikerült volna megtalálnia és nem állhattam meg, hogy el ne mosolyodjam, amikor végre elege lett megítélése szerint ebből a hercehurcából és hirtelen vad elhatározással elindult a baloldali ösvényen, ami a Kaszinó sétányának a folytatása volt. Ekkor Michéle levette a karperecét és az ablak párkányára helyezte, majd becsukta az ablakot, miután hosszan szem ügyre vette a bájos nyomokat, amiket a karperec hagyott a bőrén. Ez a nő, a szőke, elég hidegszívűnek tetszett előttem és sokáig űztem magam előtt, mint egy gazellát. Szonja viszont, ez a felséges mahagóni színű, már rég levetkőzött és a fényében a teste a legnagyobb csoda palotájának öntvénye volt, amit valaha láttam. Tekintetében zöld és kék szerpentinek szikráztak, amiknek közepében, de állandóan megtörve, még egy fehér spirál is forgott, mint valami különleges hegy, amit számomra tartott fenn. A víz rácsai között énekelte ezeket a szavakat, amiket nem jegyeztem meg pontosan:
" Azúr és gyengéd vihar halála, oldd el ezeket a hajókat, bontsd ki ezeket a csomózásokat. Az istenségnek add a nyugalmat, az embereknek az indulatot. Ismerlek por és akácok halála, tükör halála. Halott vagyok én is a csókok özönében."
Az álom csalátke most a fejem melódiáit keltegeti. Ez a két nő ugyanazon a napon volt az enyém, amikor sötéten véget ért az ifjúságom. És most, íme, itt vagyok, a tükröknél is tisztább homlokú próféta; a történetem fénysugarai leláncolnak, jeges szerelmek fednek be, a törött varázspálca fantazmagóriái prédája lettem - és most csak azon könyörgök, hogy az isten szerelmére: egyetlen végső brilliánssal, vezessenek vissza az életbe.
