Azaz a tizenharmadik Breton-kedd - csak mert majdnem elfelejtettem...
André Breton: Poisson Soluble
(Oldható Hal)
- 13 -
Attól való félelmében, hogy a férfiak, akik az utcán követik, félreérthetik az érzéseit; ez a fiatal lány bájos stratégiával élt. Ahelyett, hogy úgy sminkelte volna ki magát, mintha színházi előadásra készülne (a rivalda fénye vajon nem maga az álom és vajon nem az alkalomnak megfelelő dolog-e csengetéssel jelezni a színrelépéseket maguknak a nőknek a lábaiban?) krétát, parázsló széndarabot s egy ritkasága miatt feltűnő, zöld gyémántot használt, amely utóbbit legelső szeretője hagyta rá, cserébe néhány virág-dobért. Ágyában, miután gondosan visszahajtotta a tojáshéj lepedőket, úgy hajlította be a bal lábát, hogy jobb jobb talpát bal térdére tudja helyezni és fejét jobbra fordítva, felkészült, hogy a parázsló széndarabot melle hegyéhez érintse, amik körül erre a következők keletkeztek: a gyémánt színéhez hasonló zöld fényudvar öltött alakot és ebben az udvarban elragadó szépségű csillagok izzottak fel; majd a szalmaszálak kukoricát termeltek, aminek a szemei olyanok voltak, mint az arany flitter a táncosnők ruháján. Ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy a moáréhoz hasonlóan nedvesen tapadóvá tegye a levegőt útjában - és e célból újra a gyémánt segítségéhez folyamodott, amit az ablak üvegének hajított. A gyémánt egyébként soha többé nem esett le, az üvegben apró nyílást ütött s ez nagyságra és alakra is pontosa olyan lett, mint ő maga és a napfényben - amíg a drágakő tovább folytatta röptét - csillagszerű összefutó árkokból álló tollkorona alakját vette fel. Ezek után a lány gyönyörűséggel harapott azokba az ámulatba ejtő fehér rétegződésekbe, amikkel még rendelkezett, vagyis a krétarudakba és azok ajkai kék cserepére ezt a szót írták: szerelem. Így aztán a kréta valóságos kis kastélyát ette meg, aminek különben tartós és szeszélyes építészeti stílusa volt - majd világosszürke köpenyt vetve a vállára, két egérbőrből készült cipőjében levonult a szabadság lépcsőjén, ami a soha-nem-látott illúziójához vezetett. Az őrök nem állították meg útjában; ezek egyébként zöld palánták voltak, akiket egy lázasan tomboló kártyaparti tartott vissza attól, hogy otthagyják a vízpartot. Így érkezett tehát végül a Börzéhez, ahol a legkisebb mozgás sem mutatkozott, amióta a lepkék úgy döntöttek, hogy odagyűlnek egy főbenjáró végzés ügyében; ha behúnyom a szemem, még most is magam előtt látom őket, ahogy ott lebegnek, felsorakozva mind. A lány ott aztán leült a lépcső ötödik fokára és megidézte a régen megzsugorodott hatalmakat: jelenjenek meg előtte és vessék alá a környék elvadult gyökereinek. Ettől a naptól kezdve aztán minden délután elhaladt a híres lépcsőház alatt; alagsornak újrakeresztelve, ezen órái ajkához emeli a romok harsonáját.
