Azt nem tudom, hogy a vizsgáim eredménye is hasonló eredménnyel zárul-e - dehogyisnem tudom, biztos, hogy nem x'D - ellenben egy, azaz egy darab tantárgyból sikerült félévkor ötösnek lennem - szégyen is lett volna, ha nem... - ez pedig az Irodalomtudomány. =D De legyünk kicsit derűlátóbbak, a tegnapi japánvizsga is egész jól ment - ahhoz képest, hogy majd összeestem a metrón a félelemtől - és a mai nyelvtudomány vizsga sem volt olyan halálos... Legalább decemberre végre nincs több vizsga, ami miatt stresszelhetek - stresszelhetek helyette a karácsonyra...! Jeeej! De most hagyjuk ezt - Monsieur Breton miatt vagyok itt!
André Breton: Poisson Soluble
(Oldható Hal)
- 5 -
A Kamé León volt éppen a beszéd sora . Kis tollseprűjét lobogtatva az orrom előtt, negyedik személyben intézte hozzám szavait, mint ahogy az a magafajta, borús komornyikfélékhez illő. Amilyen joviális modorban csak képes voltam rá, egymás után felemlegettem neki a lármát, a felső emeletek teljes agyalágyultságát és a felvonó fülkéjét, ami az újonnan jötteket állandóan nagy, kivilágított tintahalként ijesztgeti. Utolsónak, egy férfi és egy nő érkezett, szerelmi navigációval és Madame de Rosen-nel óhajtottak beszélni. Ez volt, amit a Kamé Leó éppen közölt velem, amikor megszólalt a csengő és a brillantin csúszni kezdett. Ágyamból csak a hotel óriási lámpását láttam, ami úgy lüktetett az utca felett, mint valami szív; az egyik ütőérre ez volt írva: központi; a másikra pedig ez: hideg - farkasordító hideg, hideg kacsasült, avagy hideglelős csecsemő? De a Kamé Leó újra kopogott ajtómon. Előreláthatólag reszketeg mellényétől a bajsza tövéig napsugarak bunkóinak sikerült rárakódnia. Indiszkréciókat kezdett el habogni, mert eltökélte, hogy felbosszant. Ebben a percben rettegés lepett meg, az éberség elkötelezettségétől és valami édeskés dologtól való félelem, amik azt akarták, hogy hagyjam jóvá a pult alatti szerelmeket. A fény nagy hordozója azt kívánta tőlem, hogy mutassam meg neki a halhatatlanságba vezető utat. Emlékeztettem a hirhedt nyomdai szeánszra, amikor a csigák lépcsőjén leereszkedvén, mandzsettájánál fogva csíptem el a tudatlanságot, akár egy közönséges kis gépírónőt. Ha ráhallgatok, a Kamé Leó elment volna felébreszteni Madame de Rosen-t. Körülbelül hajnali négy lehetett, vagyis az az óra, amikor köd csókolja az éttermek narancsszín függönyöcskéit, a házak belsejében vihar tombolt. A vég a tejeskocsikkal érkezett, amik az únott nappal babérfolyosóin csilingeltek végig. Az első riadóra a köböl való páncélvitéz belsejében rejtőztem el, gondolván, ott senki sem talál rám. Találékonyságom utolsó cseppjeit használva fel, mint amikor sorsára bíznak valami mezőgazdasági gépet nője be a gyom; behúnytam a szememet, hogy lóvá tegyek, avagy jóvá tegyek valamit. Madame de Rosen még aludt, lila maslijai a párnán Romainville irányában már nem voltak egyéb egy távoli vonat füstjénél. A Kamé Leót elég volt elámítanom ahhoz, hogy hallószervüknél fogva vigye le az ásítozó ablakokat, és eladja őket egy nyilvános kikiáltónak. A nappal óvatosan érkezett, mint egy apró leányka, aki mikor bekopog az ajtón és kinézünk, magunk elé meredt szemmel: legnagyobb csodálkozásunkra először nem látunk senkit. Madame de Rosen és jómagam rövidesen a legkéjesebb duruzsolások rabjai leszünk. A Leó megöntözte a magnóliákat. Ez a pupilla, ami lassan nyílik a gyilkosság felszínén; az egyszarvú, avagy a griffmadár pupillája; arra vett rá, hogy ne vegyem igénybe szolgálatait. Mert úgy esett, hogy Madame de Rosen-t nem fogom többé viszontlátni és még aznap, felhasználva a szeánszokban beállt szünetet - a Lordok Házában ezen az éjszakán rendkívüli ülés folyt - eltörtem egy lépcső fokán a kámea fejét, amit Julianna Császárnő hagyott rám és ami a Bulvárok csinos, egykerekű ciklistanőjének, akinek egy varjú volt a napernyője, kitörő örömet okozott.
