Üdv. Megint egy kicsit lesújtó hírekkel jelentkezem, mostanában kevés olyan dolog jelentkezik az életemben, ami huzamosabb időre ki bírna lendíteni a masszívan tartó "mi a fenét kezdjek az életemmel?"- attitűdömből. De először is lássuk az egyetemi felvételi eredményeimet, hadd rinyáljam el a mélyen tisztelt publikumnak a nyomoromat.

Mint azt már minden kedves vagy kevésbé kedves ismerősöm tudja, nem vettek fel a Színműre, amit első két helyre jelöltem be, úgyhogy miután úgy éreztem, végre kiagonizáltam magam, már egy fokkal örömtelibben néztem a dolgok elé, de 24 óra alatt beláttam, hogy hiba volt. 24-én derültek ki a ponthatárok - azért a fáziskésés, mert még mindig rám jön a sírhatnék, ha csak belegondolok, hogy most basztam el az életem, de ha nem is az egészet, öt évet mindenféleképp - és 427 ponttal az esélytelenek nyugalmával vártam a híreket, hogy megtudjam, van-e egyáltalán esélyem. (Mielőtt még bárki bazmegolni kezd kommentben, hogy 427 ponttal miért érzem magam esélytelennek, kérem, hogy csak az államilag finanszírozott szakokra tessék gondolni.)

No már most, két bejegyzéssel korábban vagy egy bekezdést agonizáltam azon, hogy nyolc ponton buktam be a Károli japán szakát - ami tavaly 435 pontot követelt - úgyhogy már lélekben teljesen lemondtam róla. És mivel teljesen esélytelennek láttam, hogy 8 pontot essen a határ tavalyhoz képest, 10-éig a sorrenden sem módosítottam - mert ugye nekem a sorrend úgy jött a két Színműs hely után, hogy ELTE anglisztika, szabad bölcsész ugyanitt, majd végül a Károlin a japánszak. Mert gondoltam minek, úgyis épp mélydepressziót éltem akkor a bebukott Színmű miatt, úgyhogy leszartam mindent, ami egy kicsit is a továbbtanulással volt kapcsolatos.

Aztán 24-én kiderültek a ponthatárok, és majdnem legurultam a székről döbbenetemben, ugyanis a japán szakra, amiről teljesen lemondtam, az ÁLLAMILAG FINANSZÍROZOTT ponthatár 242, azaz KETTŐSZÁZNEGYVENKETTŐ lett. Először nem akartam elhinni, örömömben körbekürtöltem az egész családban, hogy szeptembertől japán szakos leszek - csakhogy kedves McSors barátunk megint keresztbe tett nekem, csak hogy érezzem, nem közömbös irántam: ugyanis rögtön másnap Kishi rádöbbentett, hogy hát ha utolsónak van megjelölve a japán szak, és az angol szakon is elértem a kért ponthatárt, akkor kurvára nem fogok a Károlira járni. Mert a sorrend szerinti első elért pontszámú szakra kell beiratkozni - úgyhogy úgy fest, anglisztikás leszek az ELTÉn - amiért ha bárki gratulálni mer kommentben, szokásomtól eltérően törölni fogom a jókívánságait, mert ezért mindent érdemlek, csak gratulációt nem. Majdhogynem szégyellem magam.

Nem azért, mert olyan gáz volna az angol szak, és senkinek nem akarom elvenni a kedvét, akinek az minden vágya, hogy oda járhasson - de nekem nem ez volt minden vágyam. Nekem ez egy erős C-terv volt, amit saját ostobaságomból következően vagyok kénytelen elfogadni, és még összetehetem a kezem, hogy nem a Z-tervként választott szabad bölcsészre kerültem be. Tulajdonképpen én ezt az egészet ott basztam el, hogy nem sikerült idén a dramaturg-felvételi, és most csak pislogok, hogy mi a faszt kéne csinálnom az elkövetkező öt évben... Ötlet/javaslat?

Minden esetre az angol szakot elkezdem, mert szükségem van az árvaságimra, amit érvényes tanulói jogviszony nélkül nem kapok - úgyhogy túl sok választási lehetőségem nincs, tessem beletörődni. (És csak hogy fokozzam, csütörtökön megyek hagyatéki tárgyalásra a majdhogynem két éve elhunyt dédnagyszüleim valamint másfél éve elhunyt nagyapám örökségét illetően, és ha hihetek nénikém szavainak, akkor nem hogy nem örököltem semmit, de még fizethetek hatezret is a közjegyzőnek. Ezek után már csak hab a tortán, hogy a telefonomat sikeresen kinyírtam - vagy egyszerűen nem bírja a meleget, de bekapcsolt állapotban még él, villognak a billentyűk, csak konkrétan a kijelzőből látok mindössze egy nagy, fekete téglalapot. Fenomenális.)

Szóval, ezek vannak velem. Kedves McSors, ezúton is megkérlek, légy oly szíves, és bazd meg. Köszönöm.

Több ilyen cinikus és önző bejegyzés nem lesz, megígérem, csak már vagy két hete ki akartam írni ezt magamból, de még sose sikerült normálisan megfogalmaznom a dolgokat. De most legalább sikerült, és majd kacagtok egy jót a nyomoromon, és ha egyszer végre magamhoz térek és rájövök, hogy tulajdonképpen mi is az élet értelme, majd én is kacagni fogok rajta. Addig is napjaim tetemes részét az olvasás és animézés mellett az élet értelmének masszív, már-már mániákus keresése tölti ki - vagy legalább is azt a valakit/valamit keresem, aki/ami értelmet bír adni az életemnek. (Nagyon gáz lenne hirdetést feladni ilyen szöveggel...?)

Na jó, ennyit belőlem.

Adieu!