Néhai gróf Vereczkei Sebestyén egykedvűen szállt fel a metróra a Deák téren.
Ügyet sem vetett az őt mustráló emberekre - csaknem három és fél évszázad alatt hozzászokott, hogy megbámulják. Sőt, valahol még hízelgett is neki a figyelem - bár meg kell hagyni, volt mit nézni rajta.
Csinos fiatalember volt. Hosszú, hófehér haja vállaira omlott, s onnan derekáig csorgott le dús tincsekben, amelyek éles ellentétben álltak a tünemény karcsú testét takaró, fekete, földet söprő kabáttal.
Nem fázott - nagyon régóta nem érzett ilyesmit - mégis összébb húzta magán felöltőjét, ahogy helyet foglalt, és ezzel egy időben a mellette ülő férfi viharos sebességgel felállt. Senki nem ült a helyére.
A fiú gúnyos mosollyal nézett fel a férfira, ám az csak egy pillanatig hagyta sajátjába fúródni a vörös tekintetet, már félre is kapta fejét.
Főszereplőnk egy alig hallható, lemondó sóhajjal vette tudomásul, hogy kiszemeltje nem akar vele játszani - pedig hogy imádott vadidegen emberekkel szemezni! Sokan voltak persze, akiknek csak egy másodpercre kapta el a pillantását, de voltak azért merészebbek is, akikkel akár tíz-tizenöt percen keresztül is tartotta a szemkontaktust. Beléjük nézett, le a lelkül legmélyére, addig, amíg fel nem fedezte saját vonásait a másik szemének tükrében.
A legkitartóbb partnerével végállomástól végállomásig nézett farkasszemet. Egy harmincas nő volt, csinos, szingli és életunt - egyszóval pont az esete. Magával vitte vacsorára, s azóta se híre, se hamva.
A Blahán mégis leült mellé valaki, valamivel a kezében. Az új utas tökéletesen ignorálta őt - ezáltal egyből felkeltette az érdeklődését, s amint a lány kinyitotta a kezében levő tárgyat - egy vézna, szakadt, kéziratokkal zsúfolt füzetet, amibe azonnal körmölni is kezdett - lopva beleolvasott:
"Néhai gróf Vereczkei Sebestyén egykedvűen szállt fel a metróra a Deák téren."
Majdnem hangosan felkacagott a meglepetéstől, de kíváncsisága erőt vett rajta, s tovább olvasta a kéziratot, egészen addig, míg a mit sem sejtő lány egy mozdulattal kihúzta a történet elején álló nevét.
- Na! - szólalt fel erre önkéntelenül, gyermeki fölháborodással és megilletődéssel, mire a lány legalább olyan megilletődötten nézett rá vissza.
- Tessék...? - kérdezte, mint aki nem hiszi el, hogy hozzá beszélnek.
- Miért húztad ki?
A válasz váratott magára egy darabig.
- Mert... már nem az a neve.
Főszereplőnk elismerőn hümmögött. Tulajdonképpen gyűlölte ezt a nevet, amihez tizennyolc éven keresztül úgy ragaszkodott, mint az életéhez - aztán gróf Vereczkei Sebestyén meghalt. Megölték - és ki ő, hogy egy rég halott gyermek nevét viselje?
- És most hogy hívják? - kérdezte, szemmel láthatóan élvezettel figyelve a piruló lányt. Nagyon is  szórakoztatónak és mulatságosnak találta a társalgást, még akkor is, ha kérdései költői jellegűek voltak csupán.
- Hát... Izé... Khm. Lamia.
Hősünk arcán talán még soha nem terült szét ennyire önelégült mosoly.
- ...Szép - felelte, mikor az ajtó bevágódott a Stadionoknál. - Bár kissé nőies, nem gondolod?
- ...Jobban hangzik, mint a Brukolak... - vonta meg vállát flegmán a lány, de egyből meg is bánta, mikor az ismeretlen kikacagta.
- Igazad van - mosolygott, s végre elkapta a lány pillantását - amaz nem is szabadult a vörös szempártól, amíg ki nem értek a sötét alagútból a még sötétebb éjszakába.
Akkor a lány végre végigmérte, alaposan, majd gyanakvón tekintett újfent a férfiú kacagó szemeibe.
- Hogy hívnak?
- Ne tegyél fel költői kérdéseket - hangzott a felelet főszereplőnk felől, majd gyönyörködve figyelte, ahogy a lány szemei elkerekednek, száját a csodálkozástól nyitva felejti, és úgy mered rá, mint egy kísértetre.
"Pillangó utca" - recsegte a géphang, s a következő pillanatban a lány döbbenten kapkodta fejét, de köddé vált beszélgetőpartnerét sehol nem találta.
- Jó utat! - hallotta valahonnan, mire felpattant, s a metrókocsi ajtaja előtt találta magát, szemben hősünkkel. Már ugrott volna utána - de orrára csapódott az ajtó, és már csak azt látta, hogy a szökevény némán felkacag, s kedélyes mosollyal arcán, vidáman integet neki.
Aztán a metró kék csíkot húzva maga után elsuhant, főszereplőnk pedig kajánul mosolyogva indult el a kijárat felé, és arra gondolt, hogy ha legközelebb találkozik a lánnyal, elviszi vacsorára.