Üdvözlet. A mai bejegyzés töménytelen mennyiségű nyafogást és rinyálást fog tartalmazni, kérem, hogy aki érzékeny az ilyesmire, ezt ne olvassa el, mert jelenleg nincs szükségem "mi a faszt nyavalyogsz már megint, nincs jobb dolgod?"-típusú hozzászólásokra. Köszönöm.

Nem akarok leérettségizni. Nem akarok szövegeket tanulni, nem akarok egyáltalán semmit se tanulni, nem akarok egyemre jelentkezni, nem akarok felvételizni, nem akarok felvételizni a Színműre, nem akarok pofára esni, nem akarok csalódni, nem akarom elveszteni az amúgy is illékony "hitemet". Nem akarok foglalkozni a problémákkal, nem akarom őket megoldani, nem akarok figyelni másokra, nem akarok figyelni semmire. Nem akarom, hogy befolyásoljanak, nem akarom, hogy hitegessenek, nem akarom, hogy eltántorítsanak, nem akarom, hogy bárki is beleszóljon, mit teszek, hogy teszek, miért teszek. Nem akarok semmi olyasmit tenni, ami eltér az eddigiektől.

Nem akarom, hogy megváltoztassák a környezetemet, nem akarom, hogy apám kimenjen Németországba dolgozni, nem akarom, hogy vele menjen Évi és az öcsém is, nem akarok itt maradni egyedül, és nem akarok velük menni. Nem akarom, hogy rám erőltessenek olyat, amit nem szeretnék, nem akarok külföldön tanulni, nem akarok "normális" életet élni. Élni, azt akarok.

...Istentelenül félek. Félek, és kétségbe vagyok esve, mert nem tudom, mit csináljak, nem tudom, mihez kezdjek, nem akarom, hogy beleszóljanak a döntéseimbe, de nem merem meghozni őket. Nem tudom, miért, de sehogy se bírom látni az értelmét annak, hogy bármit is kezdeni próbáljak a jövőmmel. Feleslegesnek érzem az egyetemet, a továbbtanulást, mert ha itt maradok egyedül, el kell tartsam magam, mert nem támaszkodhatok még négy-öt-hat-tíz évig a nagyszüleimre. Se pénzben, se mint támogatókra, mert ha támogatnak, el kell tűrnöm, hogy beleszólnak minden döntésembe, hogy gyerekként kezelnek, és ha hagyom, hogy eltartsanak, sose fogok kilépni a "gyerek" kategóriából. Felelni szeretnék magamért, azt szeretném, ha egyenrangú félként kezelnének, de ezt addig nem várhatom el, amíg nem mutatok fel valami eredményt - például azt, hogy leérettségizem... - s a legeslegjobb az lenne, ha már rögtön azután, hogy leérettségiztem, lenne egy munkahelyem, és akkor nem kellene függnöm másoktól, anyagilag legalább is.

Miért érzem ezt ennyire elérhetetlennek? És magamat tehetetlennek? Szeretnék másoktól függetlenül, a magam uraként élni, hogy ne kelljen mások nyakán lógnom, és közben nem akarok semmit se tenni azért, hogy ez így legyen. Illetve de, szeretnék, csak az, hogy olyan munkám legyen, amiből mondjuk anélkül élek meg, hogy belegebedek, attól függ, hogy van-e diplomám, vagy nincs? Vagy akár attól, hogy van-e szakmám, avagy nincs.

És igazából ezért érzem baromi nagy átcseszésnek az egyetemeket. Nyolcadikban elhatároztam, hogy én az Eötvös József elitgimnáziumba fogok járni, vagy sehova. Felvettek, és négy év után ott tartok, hogy optimális esetben legalább bölcsész-szakra felvennének, s ha agyonra tanulom magam, még jobbra is. Esetleg. Feltenném a kérdést: minek? Büszkeségből szeretnék egyetemre járni, hogy elmondhassam magamról, igen, én ezt is kiráztam a kisujjamból, de hogy mit kezdenék magammal utána...? Fogalmam sincs. Tudnám halasztani talán három-négy évig azt, hogy szembesüljek a problémával: és mit tudok valójában?

Tudok portrékat, kritikákat, elemzéseket írni? Tudok novellákat, urambocsá verseket faragni? Ha nagyon megerőltetem magam, akár még újságcikket is? De minek? Szüksége van ilyenre bárkinek is? Tökéletesen megvan mindenki kritikák, műelemzések, novellák és versek nélkül. Amit produkálni tudok, gyakorlatilag értéktelen. Szavak.

És nem tudom elhinni, hogy más egyebet kezdeni tudnék az életemmel. Nem hiszem, hogy bármi mást ki tudnék facsarni magamból szavakon kívül. Emiatt viszont semmiben sem vagyok biztos - sem abban, hogy érettségi, esetleg egyetem, esetleg valami szakmatanulás után úgy fogok élni, ahogy élni szeretnék. Mert mint mondtam, nem akarok úgy élni, ahogy egy "normális" ember tenné - bár mi számít ma már normálisnak.

Vérbeli naplopó vagyok, egy lusta dög, aki nem akar dolgozni, de megköveteli magának a luxust és a tekintélyt. Egy hisztis kisgyerek, aki felnőttet akar játszani. Mert azt szeretném tenni, amihez épp, abban a pillanatban kedvem van, hogy ne legyen rajtam "felelősség", és közben mégse kelljen segítséget kérnem másoktól, mégse legyenek olyanok, akik fogják a kezem és vigyáznak rám... vagy ha volnának is ilyen emberek, ne tudassák velem, hogy tőlük függök. Bár a legjobb az lenne, ha nem lennének. És így mégiscsak felelős lennék magamért, mégis csak lenne valami felelősségtudatom, de ezzel a felelősséggel nem másoknak, hanem magamnak tartoznék.

Valami olyan kívülálló szeretnék lenni, aki mindenből kiveszi a részét, ami másoknak is jár, és mégis van valami, amitől több, mint mások. Tud valamit, amit mások nem. De nem találok magamban ilyesmit, nincs semmi, ami miatt felszeghetném az állam, semmi, amitől büszkébbnek kéne lennem arra, aki vagyok, semmi, amitől több lehetnék, mint az átlag. ...úgy érzem magam, mint Raszkolnyikov.

És azt hiszem, ezt a bejegyzést ki kéne törölnöm, de legalább is meg kéne hagynom vázlatnak, hogy senki ne lássa. Mert még eddig életemben nem mutattam meg ennyit magamból, és kezdek félni attól, amivel még szembetalálkozhatok egy-egy ilyen "lélekkiöntés" során.

Ettől függetlenül, tessék, itt van.