„- Ah! milyen szép volna egy ilyen rózsalevél ágyban aludni.
- Te bohó! Soha nem ébrednél fel többé, a rózsaillat megölne.
- Hát az szép halál volna.”
Jókai: Az arany ember

Elszántan lépett ki a házból, kezében remegett a metszőolló. Rámarkolt. Most nem remeghet.
Üres tekintettel bámult a semmibe, amíg végigment a kis kerti ösvényen. Oda se kellett volna néznie, csukott szemmel is végigsétálhatott volna rajta. Lépésenként fel tudta volna sorolni, mi mellett halad el. A ház falán futórózsa kígyózott, hogy az épület végére érve vörös boltívbe tekeredjen. Balra Tudor-rózsa. Jobbra babarózsa.
Két lépés.
Sárga és narancsvörös rózsa.
Három lépés.
Fehér rózsabokor, balra már zöld fű.
Kanyar; balra az öreg, kiszáradt cseresznyefára feltekeredett rózsabokor. Ó, hogy szerették azt a bokrot! Májusban úgy festett a vén fa, mintha még mindig élne: zöldbe borult, és a kis pirosló rózsabimbók úgy csüggtek alá, mint megannyi cseresznye.
Újabb lépés.
Jobbra a kistó, nád, és fehérlő tündérrózsák. Mellette a borostyánnal benőtt pad.
Öt lépés.
Zöld  gyep.
Három lépés.
A lugas. Ezernyi szín és illat. A bokrok szentélyként vették körbe a fekete rózsatövet. Egy pillantást vetett az éjfélszínű szirmokra, majd elsétált mellette. Felemelte a metszőollót, aztán megérintette az első rózsaszálat, ami a kezébe került.
Nyissz.
Vörös.
Nyissz.
Egyenként dobta őket a kosárba.
Nyissz. Nyissz- nyissz.
Hogy mennyire szerette Ő azokat a rózsákat!
Nyissz.
Mennyit üldögéltek együtt a kis lugasban!
Nyissz.
Mennyit ábrándoztak együtt a fehér tündérrózsákkal a tavacska mellett!
Nyissz.
Minden virágot együtt ültettek el.
Nyissz.
Szerették egymást.
Nyissz.
Itt hagyta.
Nyissz.
Vörös szirmok. Vérként hulló vörös szirmok.
Nyissz.
Megtelt a kosár. Bevitte a házba, majd kiterítette a szálakat az ágyra. Aztán visszament a kertbe, és folytatta. Nyissz-nyissz.
Ki-be járt, mint egy kísértet, hordta a rózsákat, vagdosta őket, míg az összes bokrot meg nem csonkította. Hosszú szárakkal együtt nyirbálta a virágokat, a tavirózsákat gyökerestül tépte ki, majd a felszínen vágta le a gumóikat – a fekete rózsához nem nyúlt egyedül.
Az utolsó kosárral ment be. A rózsaszálakból ágyat vetett magának. Végignézett rajta. Megigazított egy fehér virágot. Majd ruháit ledobálta a földre, felöltötte fehér hálóingjét, aztán kezébe vette a metszőollót és kiment a kertbe.
Sötét volt. A tintaszín felhők nem engedték a Hold sugarait levilágítani a kertre, s a puha pázsiton meztelen lábbal tántorgó alakra. A lény sápadt arca és fehér ruhája miatt önmaga kísértetének tűnt csupán.
Odaért a fekete rózsához. Tenyerébe vette az éjsötét méregkelyhet.
Nyissz.
Két kézzel kapott utána.
A kertiolló a földre esett.
A lány arcát a sötét szirmok közé temette, és mélyet sóhajtott. Bódító, édes illat. A legédesebb méreg.
Visszament a szobájába, a rózsát a mellére szorította.
Még édesebb illat fogadta. Elmosolyodott.
A tövisekkel nem törődve feküdt rózsaágyára, a fekete kelyhet tovább tartva. Szemeit lehunyta és mélyeket lélegzett. Hosszan, nyugodtan, sokáig. Amíg el nem aludt.

[Megj.: Az a bizonyos suliújságban megjelent novella.]