Még... *számol* másfél óra van hátra, hogy elinduljak az idei, s számomra utolsó gitárvizsgámra... OMFG O_O!!
Izgulok. Rettenetesen. Befaltam egy tábla Milka csokit. (Igen, ez az idegesség mértékegysége...XD) Úristen, én azt még meg fogom bánni... Illetve a csípőm és a combom mindenféleképp... XD (De még rám jön a sárkányos farmerom, amit három évvel ezelőtt nem tudtam combközépnél feljebb tornázni magamon, úgyhogy annyira nem siralmas a helyzet. Haha. XD)
Visszatérve a vizsgára - igen, amiatt beszélek össze-vissza... xD - nagyon remélem, hogy menni fog. Oké, utolsó vizsga, számomra immáron teljesen tét nélküli meccs, de... De mégsem. A büszkeségemnek nem tét nélküli, mert a tavalyi vizsga, hát... Na jó, azt inkább hagyjuk. =D Szóval, ahhoz képest minden csak jobb lehet. xD
Igazából nyolcadikban kellett volna abbahagynom. Akkor voltam a legügyesebb, akkor merült fel, hogy akár még konziba is mehetnék ezzel a tudással - de nem tettem. Viszont abba se hagytam. Abba kellett volna. Tudjátok, a csúcson. Mert akkor úgy búcsúzunk, hogy hát, újabb tehetség a süllyesztőben. xD (Éva néni szerint így is. Én azóta kételkedem benne... xD) Jó, ha lenne időm normálisan gyakorolni - meg ha lenne KEDVEM normálisan gyakorolni - milliószor jobban menne. De amíg úgy érek haza minden délután, hogy ajj, de nincs most hangulatom még gitározni is, pedig vizsga lesz, akkor... Akkor már tényleg semmi értelme. *sigh*
Persze, ez nem azt jelenti, hogy putty, abba hagyom a gitározást, és mostantól rá nem nézek az én édes Hansomra, dehogy. Isten ments! Fogok még járni zenekarra attól még - ki vezetné a negyedik szólamot, ha nem én?! XD - de az más... Ím itt a vége gitáros "szólókarrieremnek". Levonok két húrt, vonót kapok a kezembe, és megyek csellózni... xD
Egen, elintéztem. x3 Jövőre elsős csellós leszek, háháá! XD (Már amennyiben felvesznek. Ajánlott, hogy felvegyenek. xD Szeretnék csellózni, sőt, akarok csellózni, megmondani, hogy miért, azt már kevesebb eséllyel tudnám, de na. Amikor anno először a kezembe fogtam azt a hangszert, eldöntöttem, hogy ezen meg kell tanulnom játszani...)
Édes istenkém, mindjárt leremegek a székről... XD Nagyon durva, ha emiatt fogom elcseszni a vizsgám, én nem tudom mit csinálok... xD (Bár, annak több esélye van, hogy a Rosita játszása közben fogok leblokkolni... Szeretem, imádom azt a darabot, de az utolsó három sorát most tanultam meg fejből. ^^" Felkészült egy lélek vagyok. xD) Addig is, megy a drukkolás, hogy ,,bármit, csak ne a Rositát, bármit, csak azt ne..." xD Szerintetek, ha közlöm, hogy ,,bocsi, ez az utolsó vizsgám, hadd búcsúzzunk már el szépen!" meghatódik a vizsgabizottság? XD Illetve, eléggé ahhoz, hogy azt mondják, hogy ,,jó, akkor válasz egy darabot!"? xD (Mert akkor Mazurkázni fogok, háhá. XD)
De legalább ma nem kellett suliba mennem... xD (Hát igen, kaptam egy kikérőt, hogy azért legyek szíves otthon gyakorolni.) Khm, délben felkeltem... Kellemesen megreggeliztem, elmosogattam... mindjárt főzök Éviéknek ebédet... közben gyakoroltam... meg blogolgatok, blogokat olvasgattam, megnéztem a DeviantArt-omat - igen, az is van XD - rájöttem, hogy senki nem kommentelt, jó, mondom, faja, akkor jövök ide, és teleszemetelem a világhálót. xD Szokásomhoz híven. =P A többiek valszeg most mennek haza tesiről. XD (Szemét vagyok? XD)
Amúgy, ha túl leszek a vizsgán - és az összes kibebaszott tézémen... -.-" - írni fogok. Van egy rakat sztori az agyamban - meg vers... xD - és dühít, hogy nem tudom őket megvalósítani. Grrrr... Enough! Nekem ez az iskola év kérem szépen véget ért május hatodikán, amikor levizsgáztam töriből a Veszprémbe tartó vonaton. Schluß. Ich habe von der Schule genug. (Tuti, hogy elcsesztem a vonzatot... a "von" Akkusativot vagy Dativot vonz? =S Szerintem Dativot... XD)
De a matektézém ötös - ÖTÖS! - lett... <3 Megkaptam Csillától ma az SMS-t, és csak pislogtam, hogy "MI...?" Én? Matektézét? Trigonometriából?! ÖTÖSRE?! És lám... xD Vannak még csodák - ez a nap jelmondata. xD
És hú, rájöttem, hogy én még elég régóta adós vagyok egy Varró Dani tudósítással a népnek... xD Meg egy verselemzéssel... (Magyar tanárom kitalálta, hogy csináljuk meg az idei emelt szintű érettségi esszéjét magyarból. Intertextualitás az alábbi három műben: Shakespeare: 75. szonett, Petri György: Az vagy nekem, Tóth Krisztina: Az vagy nekem. Illetve még mi hozzá kaptunk egy Bazsányi Sándor kritikarészletet Tóth Krisztina verséről. Amúgy nem biztos, hogy az emelt szintűn is ezek voltak a versek, de a feladat ez volt. xD)
No már most, megírtam. És... négyötöd lett... És csak azért nem ötös, mert kihagytam a nyelvezeti hasonlóságok elemzését - nem fért rá a papírra... XDDD (Meg oké, Catullus Odi et Amo-ját véletlenül - khm - Ovidiusnak tulajdonítottam... Öh... utálom a római lírát! XD De azért rendes volt Bacsótól, hogy nem írt be ezért egy akkora karót, ami kilógott volna az elektronikus napló rubrikájából... xD)
Node, szóval...
Költőnk és Kora: Varró Dániel
Avagy az alfa és az ómega
Varró Dániel, – nem hivatalos körökben pedig csak egyszerűen Varró Dani – a Költőnk és Kora 51. vendége, aki ezúttal (ismét) megtisztelte gimnáziumunkat az Eötvös Tavaszi Fesztivál keretein belül – érdekesség, hogy a Költőnk és Kora-sorozat vele kezdődött 2002-ben, és mintha felröppent volna egy olyan kósza hír, hogy vele is fog véget érni. (Reménykedem benne, hogy ezt a kósza hírt csak viccnek szánták…) Mindenesetre, be kell vallanom, egy kicsit gondban vagyok a folyamatos tudósítással, mert költőnket inkább versbe kéne foglalni, és nem prózába, mint ahogy ő is csak rímekben tud gondolkodni. Ettől függetlenül megpróbálkozom a prózásítással.
Azt, hogy Varró Dani mondhatni „költő-celeb”, mi sem bizonyította ékesebben, mint a nézőközönség lélekszáma. Más költő esetében éppen hogy megtöltünk egy tantermet, ezúttal viszont a rajzterem befogadóképessége sem bizonyult elégnek, volt, aki már csak az ajtóból hallgathatta a beszélgetést. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert annak ellenére, hogy érkezésemkor már szinte dugig volt a terem, pont találtam egy helyet az első sor közepén, és elegánsan el is foglaltam.
Noha volt már szerencsém hallani, hogy a költő mekkora elismerésnek örvend, – megjegyzem, nem ok nélkül – csak akkor ámultam el igazán, amikor végre megjelent és kezdetét vette a beszélgetés. (Aminek részleteire, töredelmesen bevallom, nehézkesen emlékszem csak vissza. Az ilyen alkalmakkor sokkal jobban hiányzik a régi zenelejátszó masinám, mert azon volt egy igen értékes opció, ami a „Hangfelvétel” nevet viselte…)
Forgács tanár úr tematikáját követve időrendben visszafele tétettek fel a kérdések, amikre Varró kimerítően válaszolt, és persze nem egy versét is hozzáfűzte mondandójához. A felolvasásoknak örültem leginkább: kezdve a kis modern mondókákkal, amiket az alig egy éves fiának költött – és amiket akkor kellett volna beszereznem, amikor a kisöcsém még abban a korban volt – folytatva olyan versekkel, amik még sehol nem jelentek meg, felolvasott egészen az első kötetében megjelent Boci, boci, tarka… kezdetű mondóka-feldolgozásokból is.
A verselés után költőnk azt is megosztotta a közönséggel, hogy hogyan kezdte a versírás művészetét – és megemlítette, hogy örök hálával tartozik érte a nővérének, akinek ha nem lett volna irigy a költeményeire, soha nem kezd el verseket írogatni. Elmesélt pár szellemes anekdotát is ifjú éveiből, amikor gimnáziumba került, és az irodalomtanára úgy lehúzta a verseit, hogy abban a szent percben megfogadta, hogy felhagy a költészkedéssel – de szerencsére végül nem tette. Így utólag persze hálás volt a magyartanárának, s mint állította, tőle tanulta a legtöbbet. (A nézőközönségnek főként olyan tanácsokkal szolgált, hogy egy költő, ha szerelmes, mindig reménytelenül az, és ha jó költeményt akar írni, mindig legyen világfájdalmas.)
Gyakorlatilag az eddigi teljes életpályáját felvázolta előttünk abban a nem is tudom, hány órában, amíg hallgattuk a társalgást – tényleg nem tudom, mennyi ideig tartott, minek utána a rajzteremben nincs óra, de ha lett volna se éreztem volna úgy, hogy rá kellene pillantanom, annyira jó volt hallgatni Varrót. Akkor pedig, amikor egyik ismerősöm feltett egy kérdést a rímekkel és versformákkal kapcsolatban, költőnk akkora beleéléssel magyarázta a jambusokat, spondeusokat és egyéb verslábakat, meg rímképleteket és versformákat, hogy kis híján a számat is eltátottam.
Egy újabb közönség-kérdésből pedig megtudhattuk, mennyire kísérletező-kedvű költő, és hogy feltett szándéka kipróbálni minden versformát – ami szép cél, ezt meg kell hagyni. Valamint, hogy mennyire képtelen prózában gondolkodni, és hogy sokkal inkább a mesteri rímekre specializálódott. Bár, ehhez hozzáfűzte, hogy öregkorára előfordulhat az is, hogy felhagy a verseléssel és átpártol a kimerítően hosszú és tekervényes esszékre – én azért reménykedem benne, hogy ez nem fog bekövetkezni. (Hogy teljesen őszinte legyek, ha kezdő költő lennék, biztosan Varró Dánielt választanám a példaképemnek a kortárs költők közül.)
A kísérletező-kedv viszont átragadt rám is, noha versenybe se szállhatnék költőnkkel e téren:
Varró Dani nem vagyok,
Verset írni nem tudok,
Nincs több rímem, nem bánom,
Művemet itt lezárom.
Fú, de gagyi lett a vers... XD Nos, akkor meg az intertextualitás - javított! - verziója:
Intertextualitás, avagy mi a közös a következőkben:
Shakespeare: 75. szonett, Petri György: Az vagy nekem, Tóth Krisztina: Az vagy nekem, illetve Bazsányi Sándor kritikája
A fentebb említett három vers külön-külön is érétkes példája az intertextualitás jelenségének. De ha az olvasónak van szerencséje egymás mellé rakva elolvasni őket, és utána pár sorban a hozzávágó kritikarészletet is áttanulmányozhatja, kis gondolkodás – meg persze a „travesztál” szó kikeresése az Idegen szavak és kifejezések kéziszótárából – után ugyanarra a következtetésre juthat, mint Bazsányi Sándor a kritikájának első soraiban: „…Shakespearet travesztáló Petrit travesztáló Tóth Krisztina…”
Először is azt vizsgálnám, hogy formailag miként valósul meg az intertextualitás a két versben. Annak a triviálisan szembetűnő ténynek, hogy mindkét mű ugyanazzal a három szóval kezdődik, mint a 75. szonett, nem szentelnék túl sok jelentőséget, de érdemes megjegyezni, mint hasonlóság. Viszont sokkal érdekesebb azt megfigyelni, hogy míg Petri verse nem Shakespearei-szonettben van, addig Tóth Krisztina megmaradt a szonettformánál, noha rímpáronként versszakokra is bontotta az alkotást. Ezzel szemben Petri György verse formailag teljesen eltér a szonettől – noha a rímképletből itt-ott rá lehet ismerni egy-két hasonló rímpárra.
A költői eszközöket tekintve viszont Petri jobban él az eredetiben is felbukkanó ellentétekkel, noha a 75. szonettben szinte rímpáronként hoz a költő egy új ellentétpárt („lelkem miattad örök harcban él”, „csupa fény és boldogság büszke elmém,/ majd fél”, „csak az enyém légy” – „világ lássa kincsemet”, „koldus-szegény”, „részeg vagyok, és mindig szomjazom”). Petrinél ennél kevesebb ellentét van felvonultatva, például: ,,Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér:/ hol símogat, hol üt” illetve a második és harmadik sor: ,,mi szemnek a nap, szájnak a kenyér:/ mindennapi és szembesüt.” (Érdemes megjegyezni, hogy a kontextusból kiragadott „szájnak a kenyér: mindennapi” szintagmáról az olvasónak eszébe juthat a Miatyánk ehhez hasonló sora, ami mondhatni előrevetíti a vers végére kifejlő, filozofikus mondanivalóját a műnek.)
Tóth Krisztina versében az ellentétek még ennél is ritkábbak, egyedül az utolsó két sorban ír le egy, a vers korábbi szakaszaival ellentétben álló kijelentést, melyben kifejezi, hogy hiába hasonlítja a vers alanyát a legundokabb és kellemetlenebb dolgokhoz, mégsem tud tőle elszakadni („Az vagy nekem, mi rég nem kéne légy,/ lengő papír, én meg rászállva légy.”)
A versek tartalmát tekintve mind a három szerelmes vers, de a művekben megjelenő szerelem mind más: Shakespeare-nél Catullus Odi et Amo-jához hasonlít a rengeteg ellentéttel, míg Petrinél az elején egy közönségesebb, de a vége felé már nagyon is filozofikus magasságokba emelkedő szerelemről van szó, a vége felé mondhatni bírálatot mond a teremtés helyességéről. Tóth Krisztinánál pedig egy olyan szerelemről, amiről a vers beszélője is tudja, hogy reménytelen, már csak nyűg, és szabadulni akarna tőle, de nem tud.
Ezután az eszmefuttatás után az olvasó egyetérthet Bazsányi Sándor kritikájának már idézett sorával, ugyanis Shakespeare 75. szonettjét Petri írta át először úgy, hogy a szatirikus hatás kedvéért más korba és szituációba helyezte az egyébként komoly tárgyú művet – vagyis travesztálta 1993-ban megjelent Sár c. kötetében. Majd pedig Tóth Krisztina, aki feltehetőleg olvasta Petri György művét végzett hasonlót Az vagy nekem c. versével, mely 2009-ben, Magas labda c. kötetében jelent meg – s erről a kötetről íródott kritikájában mondja ki Bazsányi Sándor a már többször idézett kijelentését.
És csak hogy az olvasó ne legyen értetlen, íme a három vers is.XD
Shakespeare: LXXV. szonett (Szabó Lőrinc fordítása)
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon
részeg vagyok és mindig szomjazom.
Petri György: Az vagy nekem
Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér:
hol simogat, hol üt
(új gép: alig lelem az ü betűt);
mi szemnek a nap, szájnak a kenyér:
mindennapi és szembesüt.
Kedélyem így mostanában fanyar,
talpam alól az út: kifut.
Holott én azt hivém, egy-két kanyar
még így-úgy kijut.
(Nem arra gondolok, amire te nem.
Jaj, el se kezdjük! Édes Istenem!
Róla még lesz szó. Szögletes zárójelben
- ami nincs a gépeden.)
De nem. Pedig ez - azt hihetnők, nemde?
egy ilyen élet után megilletne ---
Mi is? Új hibridek-Hebridák?
Barikák ? Barrikád?
És miért? Mert? Milyen volt "ez" az élet?
Igazad van. Nem tudom. Csak azt hittem...
Hogy? Ja, hogy mit? Nem tudom. Csak téblábolok itten.
(félre:) Ez vagyok, ez a tipródó, lúdtalpas tébláb,
gondolni is rossz rá, hogy Isten épp lát,
saját képmását, másképét. Habár? Gondolta volna meg!
Már akkor sem volt egy "mai gyerek",
mielőtt ész nélkül teremtgetett.
Csak rajta! Nézzen bele a tükörbe.
- Szimmetria-elv! - az egyenes-görbe
fakerék forog - ő csinálta - körbe:
forgunk Gondviselés-kerékbetörve;
Szentlelke rajta, viselje a Gondot.
És innentől már egyszerű, amit mondok:
Háljunk egymásba járni, mint a lélek.
Tóth Krisztina: Az vagy nekem
Az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr,
seggnek a tanga, combnak a borosta.
Bezár, szorít és szúr mindenfelől,
előbb csak húsba vág, aztán a csontba.
Az vagy, mint tépőzár a nagymosásnak,
sorban kihúzod mind a szálakat.
Lucskos halom, gombócba gyűrve várlak
és mi fölfeslett az tovább szakad.
Tőled rohan a harisnyán a szem le.
Becsípsz és kiakadsz, mint a cipzár.
Vándorló zokni: felbukkansz hetente,
lehet, hogy volt párja, de nincs már.
Az vagy nekem, mi rég nem kéne légy,
lengő papír, én meg rászállva légy.
Nos, ímé. Hát, nem valami hű de hátast dobatós elemzés a fentebbi, de igyekeztem. Viszont a versek nagyszerűek, úgyhogy nem is az én melóm a lényeg. xD x3 És, most hogy kiéltem minden blogolhatnékomat - amit már olyan régen cselekedtem meg, most távozom, és megyek főzni... xD Pápá!
