Igen, szólt hozzá egy balladám is, de most végre felpakolom őfelségéről a teljes portrét, mert hát születésnapja van, méghozzá az 580. Bon anniversaire, Monsieur Villon! ^^
A feltűnően rendhagyó ouverture után illene kicsit hagyományosabban is felvezetnem az értekezésemet, mielőtt még belevágnék a munkám érdemi részébe, azaz François Villon portréjának felvázolásába.
Hogy miért pont „eltűnt költő”? Az ok rendkívül puritán, és meglehetősen furcsa fintora a Sorsnak, ugyanis Villon 1463-ban, miután halálítéletét tíz év száműzetésre módosította a Parlament, január 8-án kilépett Párizs kapuján, és eltűnt, „mint aki immár elmondotta üzenetét a világnak.” Már pedig abból volt mit elmondani!
Előrebocsájtanám, hogy életrajzát főként bűnügyi- és bírósági iratokból ismerjük, márpedig ennek tudatában nem meglepő, ha a költőn korábban – az elismerés mellett – nem kevéssé meg is botránkoztak. Legalább is kereken kijelentették, hogy „…költészete koránt sem hasonlít virágoskerthez, sőt, gyakran vagyunk kénytelenek zsebkendőt tartani orrunk elé, mert tolvajok és ledér hölgyek társaságában otthonos költőnk gyakran oly szűk sikátorokon és aljas lebujokon hordoz végig…”[1]
Noha a fenti idézet erős túlzás Villon költészetét illetően, tagadhatatlan, hogy stílusa határozottan szókimondó és gunyoros néha, de mindezek mellett vannak versei, amik a már említett jelzőknek tökéletes ellentétei, mint például a Ballada, melyet édesanyja kérésére készített a költő, hogy imádkozhassék Miasszonyunkhoz, melyből csak úgy árad a magasztos és fennkölt hangulat.
De hogy ne csak a levegőbe beszéljek,a véletlenszerű példák felhozása helyett immár rátérek költőnk életére.
„Ifju, vígadj idején, míg néked áll a nagyvilág!”
François Villon vélhetően 1431. április 8-án látta meg a napvilágot Párizsban, abban a zűrzavaros évben, melyben Jeanne d’Arcot az angolok Rouenben máglyahalálra ítélték s megégették. Párizsban az éhínség és a pestisjárvány egyaránt szedte az áldozatait, haramiák fosztogattak és gyújtották fel a házakat – összefoglalva, teljes volt a káosz és a nyomor, ami a Százéves Háború után is csak lassan kezdett felengedni. Ilyen viharos korszakban élte a költő ifjúkorát, François de Montcorbier vagy des Loges néven. Montcorbier egy burgundiai falu neve, ahol a költő ősei földművelők voltak a földesúr Des Loges nevű majorjában. A család a városba költözés után használta a des Loges nevet. Ezt vette igénybe a költő a köznapi életben is, míg a de Montcorbier-t az egyetemen, nevelőapja tanácsára, aki 1438-ban magához vette a félárva gyermeket.
Nevelőapja Guillaume de Villon plébános, a Szent Benedek kolostor lakója, magiszter, jogásztanár és a des Loges család távoli rokona akihez kerülve a költő új nevet is kapott, ettől kezdve hívták Villonnak. Ezt persze nem a gyámja adta neki, hanem a kolostor papjai és a környékükön lakók nevezték így.
Tizenkét éves korában Maistre Villon beíratta a gyermeket a Sorbonne-ra, a szabad művészetek és tudományok fakultására.
Itt szeretnék egy kis kitérőt tenni azon okból, hogy lejegyezzem, mit is olvashatott az ifjú Villon egyetemi évei alatt, míg 1449-ben bakkalaureus lett (vagyis leérettségizett tizennyolc éves korában) majd három évvel később magiszteri címet szerzett.
Elsősorban azért találom ezt fontosnak, mert ezek a művek jelentik Villon költészetének előzményeit, olyan szövegeket, amiket a költő minden bizonnyal olvasott, s később felhasznált költeményeiben - noha ő maga azt állítja, hogy „De míg más ült az iskolában / Kerültem én, komisz gyerek…”[2]
Ezekből a művekből Mészöly Dezső egy félkönyvnyi szöveget gyűjtött össze. Benne a latin nyelvű irodalomtól kezdve (mint például Catullus, Horatius, és a Carmina Burana vágánsdalai) francia verseken át (Rutebeuf, Adam le Bossu, Jean de Meung, Philippe de Vitry, Jean de Salisbury, Eustache Dechamps, Alain Chartier, Charles d’Orléans, Marcial d’Auvergne) a Bibliai szövegekig rendkívül széles skálán mozgó témájú műveket találhatunk.
Ellenben az alatt a kilenc év alatt, amit Villon az egyetemen töltött, nem csak az antik és kortárs irodalmat tanulmányozta, hanem aktívan részt is vett az akkori diákéletben.
Úgy írtam, „akkori”, hiszen Villon korában az egyetemeken tanuló diákokra más szabályok vonatkoztak az iskolán belül, és megint mások kívül. A hallgatók keveset tanultak, sokat kocsmáztak, verekedéseket provokáltak, ízetlen tréfákat követtek el városszerte. 1451-ben volt az egyik legnagyobb. [3] (Ez persze nem zárja ki, hogy most nem történnek hasonló esetek az egyetemi diákéletben, de talán nem ilyen intenzitással.)
Onnan lehet sejteni, hogy költőnk is tisztességgel kivette részét az „Ördögfing” esetéből, hogy Nagy Testamentumában nevelőapjára hagyta a hasonló címre keresztelt regényét – amely az idők során sajnos elveszett:
Könyvtáramat adom neki,
S az „Ördögfing” regényt: barátom,
Az a derék Guy Tabarie
Másolta: az asztalfiókban
Hever füzetszám, oda zártam.
A tartalma annyira friss,
Hogy túlvisz a formahibákon,
Bármilyen esetlenek is.[4]
Azt, hogy tanulmányait ez idő tájt hanyagolta, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1452. április 22-28-án kiállított egyetemi anyakönyvi listán neve nem szerepel együtt azon vizsgázókéval, akikkel együtt érettségizett. Szakvizsgáját 1452. május 18 és augusztus 26. között tette le, egyedül.[5]
Magiszteri fokozatának megszerzése után Villon olyan életbe kezdett, amit manapság az emberek előszeretettel illetnek a „lezüllés” kifejezéssel, noha balladáinak jelentős része életének ebben a korszakában íródott, mikor is kocsmáról kocsmára járva adta elő műveit közönségének – ráadásul nem is sikertelenül.
Költői pályáján történő feltörekvését szerencsére nem befolyásolták a két versírás között elkövetett „csínytevései”, a tisztességes polgári élethez való kötődését ellenben annál inkább. 1455. június 9-én pedig be is következett egy igen sajnálatos esemény, mely okán az ifjú Villonnak a lehető legsürgősebben el kellett hagynia Párizs városát.
Ez az eset egy bizonyos Philippe Sermoise nevű paphoz, és egy homályos nőügyhöz köthető. A fentebb említett napon Sermoise véletlenül összefutott a költővel a Rue Saint Jacques-on, s amint meglátta, gyalázni kezdte, majd kardot rántva rátámadt, amit persze Villon nem hagyott viszonzatlanul, és lágyéktájon szúrta ellenfelét, majd elmenekült. Sermoise-t kórházba vitték, és a Châtelet vizsgálóbírója azonnal kihallgatta. A pap ezután kérte, hogy ne üldözzék Villont, s bizonyos okokból megbocsátott neki. Két nap múlva meghalt.[6]
Villon tehát elmenekült, majd mindkét nevére – de Montcorbier és des Loges névre is – kegyelmi kérvényeket írt, melyekre 1456 januárjában meg is érkeztek az okiratok. De vajon hol töltötte a költő a közbeeső két hónapot?
A Kagylósok bandája
Minden bizonnyal ezalatt a meneküléssel töltött két hónap alatt került kapcsolatba a kagylósok (coquillard) névre hallgató bandával személyesen – korábban pedig baráti köréből került ki három olyan személy, akikről köztudott, hogy tagjai voltak ennek a jól megszervezett és kiterjedt hálózatú rablóbandának. Név szerint a három illető Christophe Turgis, Regnier de Montigny és Colin de Cayeux. (Később mindhármukat elfogták és kivégezték.)
Villon valószínűleg Anjouba ment, majd Bourg la Reine-be, ahol egy Perrot Girart nevű borbély tartotta el, de Nagy Testamentumában arra is találunk utalást, hogy a pourras-i zárda főnökasszonyával, a híres-hírhedt Huguette de Hammellel élt együtt egy ideig.[7]
Persze elképzelhető, hogy Villon már ekkor csatlakozott a Coquillard-hoz, és Dijonba ment, de 1455 novemberében a városban éppen kagylós-per zajlott, melynek okán a csaknem ezertagú rablóbanda egy időre kénytelen volt szüneteltetni a szervezkedést. A per részletes rendőrségi aktáiban azonban nem bukkanhatunk rá Villon egyik nevére se – ezért feltételezhető, hogy vagy csak később csatlakozott a rablóbandához, vagy ekkor még nem kötődött hozzá oly mértékben, hogy őt is elfogják.
Sokkal valószínűbb, hogy költőnk később, Párizsból történő második menekülése után vette igénybe a kagylósok támogatását – illetve a rablóbanda őt. Noha a kegyelmi oklevelek megérkezése után, 1456-ban biztonságban visszatért Párizs falai közé, nem marad túl sokáig, még azon a télen, „Oly farkasordító hidegben, / Mikor mindenki bent marad,”[8] ismét útra kelt, és Angersba indult.
Menekülésének okául a Hagyatékban szerelmi bánatára hivatkozik: „Vágy fogott el, hogy szétfeszítsem / Bilincseit a szerelemnek, / Melyek összetörték a szívem.”[9] A gyors távozásának oka ellenben sokkal nyomósabb, és meglepően prózai: rendőrségi jegyzőkönyvekből kiderült, hogy költőnk néhány társával – közülük Guy Tabarie, mint a történet rendőröknek való elmesélőjének, és Colin de Cayeux nevét érdemes megjegyeznünk – ötszáz arany écut rabolt el a Collège de Navarre pénztárából, amit szét is osztottak.
Ezután, a győzedelmes tivornyázás közben Villon említést tett arról, hogy Angersba készül – Tabarie természetesen ezt is elmondta a hatóságoknak – ám miután újfent távozott Párizsból, útját bölcsen más úti cél felé vette. Tisztában volt vele, hogy egy ideig nem mehet vissza szülővárosába, de talán ő maga sem sejtette eleinte, hogy ez az idő végül öt esztendeig fog eltartani.
Erről az öt évéről tudnak az irodalmárok talán a legkevesebbet, legalább is a száműzetésének időpontja utáni életéről való spekulálásokon kívül. Feltételezhető, hogy ez idő alatt járt a következő városokban: Bretagne, Poitou, Dauphine, Orléans, Dijon, Blois, Bourges, Moulins, Meung-sur-Loire. Ha eddig nem is volt tagja a Kagylósok bandájának, ezúttal a szükség is hozzájuk űzte, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a Le Jargon et Jobelin, magyarul Hadova és Hamuka című, középkori francia tolvajnyelven írt, 11 verset tartalmazó mű. Ezt a nyelvet használták korában a Coquillard emberei, de még a legpitiánerebb zsebtolvaj is ismerhette a jargont.
A Hadova és Hamuka magyarra fordítását Mészöly Dezső kivitelezte először és –egyelőre – egyedül. A tizenegy, többnyire ballada[10] formában íródott versből eleinte csak hatról tudtak, a maradék ötöt Stockholmban, a Királyi Könyvtárban találták meg, ahova még Krisztina svéd királynő vitte magával 1650-ben.
A Hadova és Hamuka kiválóan tanúsítja, hogy a kezdetben talán szórakozásképp, később viszont már nagyon is komoly szándékkal alkotott, tolvajnyelven zengő költemények megírásával gyakorlatilag Villon az első költő, aki felfedezte az argót az irodalmi nyelv számára, s ezzel mintegy megelőlegezte a huszadik század modern verseit.
Ettől függetlenül, ugyanabból az okból, amiért e balladák születtek – vagyis költőnk Kagylósokhoz való csatlakozása, illetve előtte a Navarrai Kollégium pénztárának kifosztása – nevelőapja, Guillome de Villon nem bírta tovább elviselni fogadott fia lezüllését, és kitagadta. A rablás után íródhatott Hagyaték néhány sora is utal a költő és nevelőapja között megváltozott viszonyra, Süpek Ottó kutatásai legalább is ezt támasztják alá, valamint azt, hogy Villon tisztában volt azzal, miszerint a betörésért kegyelmet csak apja segítségével kaphat. Viszont, egyelőre nem állt szándékában visszamenni Párizsba.
„Befogad és kitaszít a világ”
Helyette Blois felé vette útját, az is elképzelhető, hogy az ottani kastélyban éldegélő Charles d’Orléans felhívására[11] érkezett a városba, hogy megmutassa tudását az orléans-i herceg által meghirdetett költőversenyen.
Ekkor, vagyis 1457 telén írta meg egyik leghíresebb balladáját, Ellentétek címmel – illetve, ezt a címet később kapta, kezdetben csak úgy emlegették: Ballada a blois-i költőversenyre.
A költeményt a herceg által megadott kezdősorhoz[12] kellett írnia, megkomponált verse kimagaslik tizenkét versenytársának művei közül – vitathatatlan, hogy költőnk lett a verseny nyertese.
Noha rendkívül jó viszonyban volt Charles d’Orléansnal, olyannyira, hogy még pénzadományt is kapott tőle, a herceg egy idő után megvonta a támogatást, s Villonnak tovább kellett állnia. Következő állomása Moulins volt, ahol II. János Bourbon herceg vendégszeretetét élvezte. Egy szellemes balladájában[13] pénzt is kért a hercegtől, amit valószínűleg nem kapott meg, így újfent útra kelhetett, hogy fedelet leljen a feje fölé.
Talált is, bár valószínűleg nem pont az volt az elképzelése, hogy 1460 nyarát az orléans-i börtönben töltse. Szabadulását egyedül barátjának, Charles d’Orléansnak köszönhette, aki épp akkor látogatott el a városba családjával, s joga szerint kegyelmet osztott néhány rabnak, közöttük természetesen költőnknek is. Villon ezt a kegyet egy balladával[14] köszönte meg, melyben megfogadta, hogy többet nem követ el semmi bűnt – ám hiába minden fogadkozás és ígéret, mégiscsak megtette.
1461-ben ismét börtönbe került, ezúttal Thibault d’Aussigny, orléans-i püspök meung-sur-Loire-i börtönébe, templomi kegyszerlopás vádjával. Nagy Testamentumában is keserűen emlékszik vissza az itt eltöltött időre, s biztosan tudható, hogy ekkor írta „egyik legszebb és legbűnbánóbb versét”[15], a Vita Villon teste és szíve között címűt. A börtönben kínvallatások egész során eshetett át, „unalmasabb” óráiban pedig keserű magányában nem tudott mást tenni, mint magába szállni – ez utóbbi elmélkedésének gyönyörű példája az előbb említett ballada.
Ellenben költőnk életébe ismét beleszólt Fortuna istennő, méghozzá úgy, hogy 1461. július 22-én meghalt VII. Károly, s utódjaként száműzött fia, XI. Lajos került a trónra. Az ifjú uralkodó pedig ilyenkor szokásos birodalmi körútja alkalmával, Meungön átvonulva élt jogával, és kegyelmet osztott néhány rabnak – köztük „szegény Villonnak” is.
A börtöncellájából frissen szabadult költő pedig egyenest haza, Párizsba ment, hogy harmincévesen, félkomoly-féltréfás hangulatban megírja a Nagy Testamentumot – mellyel egyértelműen biztosította magának az elkövetkezendő korok megbecsülését és csodálatát.
Ez a verses végrendelet, a balladához hasonlóan tipikus középkori műfaj. „A költő, mielőtt messzi útra indul, hagyakozik, ünnepélyesen kinyilvánítja végső akaratát – s ezzel az ürüggyel jól megmondja véleményét ellenségein és barátainak.”[16]
A véleménymegmondás és tréfás hagyakozások ellenére is érezhető a mű melankolikus visszatekintés hangulata. Villon e remekművében 173 számozott oktáván, és korábban íródott balladáinak beékelésén keresztül visszaemlékezik eddigi életére, sőt, a két utolsó balladával mindenkitől bocsánatot kér,[17] és a Záróballadával „e földtől búcsuzott.” Az ember azt hinné, költőnk valóban befejezte életművét, de a Sors – ezúttal harmadjára is – beleszólt „szegény Villon” életébe, ezúttal akasztás általi halálra ítélve a költőt.
„Szorít a gallér – nem kérek belőle!”
1463 novemberében Villon cimboráival hazafelé tartva a Rue Saint Jacques-on (úgy fest, ez az utca mindig balszerencsét hozott a költőnek) elhaladtak egy bizonyos François Ferrebouc, püspöki nótárius ablaka előtt, s néhányan a társaságból ildomosnak találták bekiabálni és beköpni az ablakon. A Ferrebouc társaságában levő diákok kirohantak, és már kész is volt a csetepaté.
Villon elmenekült a verekedés kezdete előtt, de a hatóságok hamar elkapták. Korábban elkövetett bűncselekményeiért úgy látszik, notórius bűnözőnek nyilvánították, és rövid úton „kötélre és megfojtásra” ítélték.
Költőnk először egy horror-humoros, négysoros versikével[18] reagált, majd ahogy egyre közelgett az akasztás napja, megírta monumentális Epitaphium[19] című versét, amit ma Akasztottak balladája néven ismerünk. Majd, miután rímekben is hangot adott nemtetszésének, a legreménytelenebb helyzetben, amikor már úgy tűnt, csak a csoda menthetné meg, mit tett? Fellebbezett.
A Parlament pedig elfogadta. (Hogy miért, az máig rejtély. Lehet, hogy valamely nagyúri jóakarója járt közben az érdekében, de ez csak spekuláció.) Nem meglepő, ha Villon örömét két versében is kinyilvánította, noha ezeket csak adalékként tartják számon az irodalmárok[20]. A megkegyelmezés persze csak részleges, mert ugyan a halálbüntetést eltörölték, tíz évre száműzték Párizsból.
Mint ahogy a bevezetőben már említettem, Villon 1463. január 8-án átlépte Párizs kapuját, és innentől kezdve semmit nem tudni róla.
„Így lett ő mindnyájunk csodája, mikor e földtől búcsuzott.”
Hogy távozását követően mi lett Villon sorsa, az egy darabig még rejtély marad az irodalomtörténészek előtt. Annál érdekesebb, hogy az eltűnését követő évszázadokban hogyan maradt fenn hírneve.
A reneszánsz korában meglehetősen feledésbe merült, de a romantikusok újra fölfedezték, az „elátkozott költő” személyét látták benne, és számos nyelvre lefordították műveit. Az első magyar fordításokat – melyekre büszkén mondhatjuk, hogy a világon a legszínesebbek - Szász Károly kezdte írni 1878-ban, majd a XX. században Kálnoky László, Vas István, Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Weöres Sándor és Faludy György is lefordította, a teljes életművét azonban Mészöly Dezső ültette át magyar nyelvre egyben.
Ehhez még meg kell említenem, hogy Faludy György versfordításai inkább átiratok, sőt, az általa kiadott Villon-kötetbe saját költeményeit is belecsempészte, mintha azokat is Villon írta volna.
Ezen kívül életéről több könyvet is publikáltak, például Sigrfired Obermeier: Francois Villon bűnös élete, John Erskine: A boldogtalan Villon boldog napjai, és végül, talán a legismertebb, Francis Carco: Villon, a költő életregénye. Hovatovább François Rabelais regényeiben megjelenik az 1463 után száműzetésben élő, napjait színészként tengető Villon alakja.
Ha már a színművészetnél tartunk, neves drámaírók feldolgozták az életét, Bertold Brechtet a költő ihlette meg a Koldusopera megírására, illetve Justin Hurthly McCarthy If I were King c. négyrészes művében is feldolgozásra került Villon élete, amit 1901-ben mutattak be a Broadway-en.
Életét rengeteg film dolgozza fel, többek között Charles Giblyntől a The Obliette (1914), és ennek folytatása, a The Higher Law (1914). McCarthy If I were King című drámáját J. Gordon Edwards (1920) és Frank Lloyd (1938) is megfilmesítette. Ezen kívül 1945-ben került bemutatásra André Zwoboda François Villon című filmje.
Balladái közül majdnem mindet meg is zenésítették, Georges Brassens francia chansonénekes elsőként komponált dallamot a Ballada tűnt idők asszonyairól c. vers alá. A magyar előadóművészek közül Földes László (Hobo), valamint a Bordély Francois Együttes számos Faludy György és József Attila fordítást dolgozott fel a koncertjein, továbbá az Ossian nevű együttes is megzenésítette a Ballada a Senki fiáról c. vers Faludy György által fordított szövegét. Rajtuk kívül még a Kaláka Együttes dolgozott fel számos balladát.
Egy élet műve
François Villon költészetéről, stílusáról és személyiségéről több száz oldalas köteteket lehetne írni – mint ahogy azt meg is tették neves irodalmárok, egymással is vitába szállva néha a nemes cél érdekében, hogy az olvasókban mondhatni hiteles kép alakuljon ki a költőről.
Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy Villon költészete nem előzmények nélküli. Korában versformái tipikusak voltak, témái úgyszintén, majdnem minden alkotó feldolgozta ugyanezeket a motívumokat - őket mégis elfelejtették, Villont pedig nem.
Stílusát tekintve, verseit realistának, önironikusnak, sokszor gúnyosnak találjuk, de akad közöttük nem is egy, melyeknél szebbeket, magasztosabbakat és gyönyörködtetőbbeket aligha lehetne írni. Talán ez a kettősség az, ami őt különlegessé, különlegesebbé teszi, mint kortársait.
Ez a sok önellentmondás verseire, életére és egész korára jellemző volt. Élete során, mint költő, egy magasabb szellemi érték képviselője, rablóbandának volt a tagja, többször került börtönbe, halálra is ítéleték; vagyis folyamatosan körülvette ez a furcsa kettősség, kettős élet, melyekből költeményei táplálkoznak. De mégis hogyan?
Villon nem volt különb társainál, akik a bűnös élet felé csábították, csak érzékenyebb. Fogékonyabb a feszültségre, amely átitatta korát, ezt az önmagának ellent mondó, hanyatló világot – és a lehető legőszintébben, saját életét kiteregetve mutatja meg műveiben, akaratlanul is közel hozva az olvasóhoz egy darab hanyatló középkort.
Mészöly Dezső szavaival szeretnék élni, hogy a lehető legtökéletesebben adjam vissza François Villon költészetének lényegét:
„Dantétól megtudjuk, milyen volt a középkorban a pokol és a menny. De Villontól megtudjuk, milyen volt a föld.”
[1] Gérecz Károly: Villon; tanulmány a franczia irodalomból, 1890, 13. oldal
[2] Villon Nagy Testamentumának 26. oktávája Mészöly Dezső fordításában
[3]Amikor a de Bruyéres-ház előtt álló nevezetes mérföldkövet – amit egyébként „Ördögfing” névre kereszteltek – kiásták, és elvitték a Szent Hiláriusz-hegyre. A rendőrségnek szabályos ostromot kellett lefolytatnia a diákok ellen, míg végül visszaszerezték a mérföldkövet 1453. május 9-én. Negyven diákot zártak börtönbe, de végül az egyetem rektora 1454-ben elérte, hogy szabadon bocsássák őket (Vas István nyomán).
[4] Nagy Testamentum, 78. oktáva, fordította: Szabó Lőrinc.
[5] Süpek Ottó közlése.
[6] Szabó Lőrinc nyomán.
[7] A Nagy Testamentum 105. oktávájában így ír: „Item, a Bourg la Reine-i felcser / A fölesküdt Perrot Girart / Forgalmas mühelyében elkel / Két ibrik és mellé a tál. / Körülbelül hat éve már, / Hogy jól tartott szegény feje, / - Nagy disznótor volt s állt a bál - / Tanúm a zárda Mátere!”
[8] A Hagyaték (Le Lais) második oktávája Mészöly Dezső fordításában.
[9] Előbbi mű ugyanazon oktávája, Kálnoky László fordításában.
[10] Jelentése: táncdal. 10-11 szótagos, jambikus lüktetésű, nyolc sorból álló, a b a b b c b C rímképletű versszakok alkotják, a végén Ajánlással (Envoi). Két fajtája van, az egyszerű és a kettős ballada, az egyszerű ballada három versszakból áll, a kettős hatból, s nincs a végén Ajánlás.
[11]„Szent Bálintnak névnapjára / Jertek költők, hogy versetek / Fájdalmatok s örömetek / Gall vagy latin rímbe zárja” – hirdette a felhívás. (Süpek Ottó fordítása.)
[13] Levél Bourbon herceghez
[14] Orléans-i Máriát dicsőítő ének
[15] Mészöly Dezső: Az igazi Villon, 1993, 18. oldal
[16] Ugyanez a könyv, 16. oldal
[17] Ballada, melyben Villon mindenkitől bocsánatot kér
[18] „Francia vagyok, csak ez kellett, / Páris szűlt (Ponthoise) mellett); / Rőf kötél súgja majd fejemnek, / Hogy mi a súlya fenekemnek.” Fordította: Illyés Gyula.
[19] görög-latin szó, jelentése sírfelirat
[20] Például Mészöly Dezső: Az igazi Villon (1993) c. munkájának 20. oldalán
S végül a források:
Villon összes versei, Európa Kiadó, Budapest, 2003
Világirodalmi Lexikon Villon szócikke
Dobossy László: A francia irodalom története, Gondolat Kiadó, Budapest, 1963
Lakatos Ilona: Francois Villon, Tóth Kiadó, Debrecen
Mészöly Dezső: Az igazi Villon, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1993
Mészöly Dezső: Villon Magyarországon, Rózsavölgyi, 1942
Süpek Ottó: Villon Kis Testamentumának keletkezése, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966
Nos, hát, ennyi lennie. ^^ (Röpke hét oldal, nem olyan sok... XD) Remélem, hasznára lesz az olvasóknak, én megtanultam belőle lábjegyzetet készíteni. XD
Úgyhogy, el is köszönök, remélem tetszett - és remélem, Varga ötöst ad rá... XD
