Hát, szép jó estét mindenkinek. ^^ Ma voltam zenekaron, bementem 10 antikváriumba, végül az utolsóban vettem Gilgames-eposzt - bazki, még el is kéne olvasni. xD De bazzeg, ilyet ki hallott már?! Első hat antikváriumban sehol egy Rákos Sándor-féle Gilgames, következőben van! Kérdem mennyi? Eladó: 3000. Nah mondom, köszi, annyiért nem. Következőbe bemegyek, nincs. Oké, következő. 3500! Nah, jól nézünk ki, mondom, s bementem a 10.-be, ahol az eladó 2000-ért kínálta, és úgy megörültem neki, hogy egyből megvettem. xD 

Úgyhogy, a napom köö ezzel, meg a délig tartó zenekarral telt. ^^ Meg azzal, hogy folytattam a Zenedobozt! x3 S íme, itten van, és igen, lesz még egy része, mert ennek kell! XD Ezt folytatnom kell! XD Kisregény lesz, ahogy elnézem. xD No, jó olvasást! ^^

A vaksötétben tapogatózva igyekszem úgy lemászni a műhelybe, hogy lehetőleg ne csaljak ki a padlóból pár nyikorgásnál erősebb és durvább hangokat. Mesterem remélhetőleg már alszik - a szobájából semmiféle motoszkálást nem hallottam már jó ideje, amikor végre elég bátorságot szedtem össze magamban, hogy kijöjjek a szobámból.
Lassan haladok, a fal mellett, két kezemmel tapintva, s fintorgok, amikor a padló néha megnyekken a talpam alatt. Kérlek, Mester, legyen jó mély álmod, s ne kelj fel! S nagy fohászkodásomban véletlenül rá is lépek füldig érő hálóingem szegélyére, de még pont a szám elé tudom kapni a kezem, mielőtt felsikoltanék - így viszont igen keményen érek padlót... Aúúúúúúú...! Hogy az a magasságos...! 
Ngh, csönd, csönd, majd a műhelyben kivisítozom magam. (Amennyiben egy darabban eljutok odáig... Hjajh, kellett volna hoznom legalább egy szál gyertyát...) Grimaszolva feltápászkodok, s újból kitapogatom a fal helyét, hogy a mentén eljussak célomig. Jajj, remélem, Mesterem semmit nem hallott az előbbiből, mert ha felébred, és rámtalál, akkor az egész tervem dugába dől...
Hirtelen a falon végisimító ujjaim akadályba ütköznek, s ahogy kinyújtom jobb kezemet előre, rátalálok a műhely ajtajára. Finoman végighúzom rajta tenyeremet, a kilincs után kutatva, majd eg hideg fémgömböt érzek - rámarkolok, elfordítom, s a lehető legkevesebb nyikorgást megengedve az ajtónak, kinyitom. Orromat egyből megcsapja a faforgács, a csiríz és a nem olyan rég lezárt, kis vödrökben levő festékek ismerős illata. Sóhajtok egyet, majd halkan becsukom magam mögött az ajtót, s a szemben levő ablakra pillantok, ami mögül a Hold s megannyi csillag remegve pislákol bágyadt fényükkel, csupán annyira, hogy a tárgyak körvonalait ki tudjam venni.
Kell lennie valamerre egy olajlámpának, tudom, hogy itt van valahol, csak ügyesen álcázta magát a sötétben, nehogy véletlenül megtaláljam. Hát rendben, ha a szemmel nem találom meg, akkor kénytelen leszek találomra végigtapogatni az asztalon heverő tárgyakat - s ezen ötletemen felbátorodva ki is nyújtom kezem, s bele is nyúlok egy ragacsos, lezáratlan festékesvödörbe. Ezt nem hiszem el...
Morgok egyet, kezemet visszahúzom, s újból megpróbálkozok az olajlámpa felkutatásával - második próbálkozásra már sikerrel. Elmosolyodva érintem meg az üvegét, majd a mellette heverő gyufásskatulyáért nyúlok. Óvatosan leemelem a lámpa tetejét, s kiveszek egy gyufát, meggyújtom, kicsit hátrábbkapva fejemet a hirtelen fény látványától. Lassan meggyújtom az olajlámpa kanócát, visszateszem a tetejét, s a gyufát elfújom. Na, máris sokkal jobban látok, s ennek örömére meg is csodálom vérvörösre színeződött ujjaimat. Csodálatos... Gyorsan kellene keríteni valami rongyot, amivel letörölhetném, mielőtt megszárad - ha Mester észreveszi, végem.
Végigfuttatom tekintetemet a szobán valami rongy féleség után kutatva, de nem tlaálok semmit. Óh, ilyen nincs... Morgolódva leguggolok a ruhásládámhoz, s nem festékes kezemmel keresni kezdek benne egy olyan ruhadarb után, amit már nem fogok használni a jövőben - közben igyekezve nem összefestékezni a hálóruhámat. Legjobb lenne átöltözni, tekintetbe véve, hogy még hajnal előtt kész akarok lenni a munkámmal, s a hófehér hálóingemnek nem tenne jót, ha tele lenne festékcseppekkel és faforgáccsal. Kiveszem hát a az első kezembe akadó, meglehetősen szakadt ruhát, s igyekszem eltüntetni valamennyire a festéket a kezemről. Hát... Nem tökéletes, de majd reggel mosakodásnál jobban megsikálom, hátha lejön... Félreteszem a rongyot, s előások egy nadrágot s egy inget, amiben dolgozni szoktam. Leteszem őket a széktámlára, s óvatosan kibújok a hálóruhámból, majd összehajtom, s ráteszem a ládámra... S kiráz a hideg, amikor az ajtón túlról hangokat hallok...
Mi a...?! Mester?! Atyaúristen, ugye nem erre... De, erre tart...! Jóságos ég, uramisten, már forgolódik az ajtógomb, s én villámsebesen az ajtó mögött termek, úgy, hogy amennyiben kinyitásra kerülne a sor, engem pont fedjen - közben kezemet a számra tapasztva fohászkodok, hogy ne nyisson be, ne nyisson be! 
De benyit! Magasságos istenem, könyörgöm, ne nézz erre, ne, ne, ne! Egyetlen ruhadarab sincs rajtam, ha így megtalál, nekem végem! 
Lélegzetemet visszafolytva fülelek, hogy mit csinál, de csak egy fáradt sóhajt hallok.
- Ilyet, - szólal meg Mesterem - ez a kelekótya lány már megint égve hagyta a lámpát... Hányszor magyarázzam még el neki, hogy munka után le kell oltani...? - sóhajtja fáradtan, majd eloltja a lámpát, és sötétség borul a szobára.
Jézusuramistenemszentszűzmária és a többiek, könyörgöm menj már ki... Csaknem véresre haraptam már a számat, s szívem a torkomban dobog, mintha épp ki akarna ugrani a helyéről, még hallom is! 
Hirtelen a bal vállam felől az ajtó távolodni kezd, majd finoman becsukódik, s én megkönnyebbülten becsukom szemeimet, s kezemet elveszem a szám elől. Hála a jó égnek... Felsóhajtok, megkönnyebbülten, majd kinyitom szemeimet s lassú levegővételekkel tekintek az ablakon túl derengő Holdra.
Rendben, akkor most gyorsan kapkodjunk magunkra ruhát, mert én még egyszer ezt nem vagyok hajlandó átélni. sötétben fel is öltözöm, s csak utána gyújtom meg újra a lámpát, majd ládámból előkeresem a Zenedobozt, s leülök vele az asztalhoz.
Gyönyörű... Az első, s talán egyetlen olyan munkám, amit nem rendelésre készítek, hanem azért, hogy örömet okozzak Neki. Annyira remélem, hogy valóban így lesz.
Kicsit forgatom kezemben a dobozkát, majd leteszem, s felnyitom a tetejét - egyelőre teljesen üres. Majd leveszek az egyik polcról egy hosszúkásabb fadarabkát, másik kezembe megfogom a vésőt, s elkezdem kifaragni, amit szeretnék. 
Méghozzá két kis figurát, egy férfit s egy lányt, akik szerelmesen ölelik egymást, karjukat mintha keringőznének fonják össze jobb oldalt, baloldalt a lány a férfi vállát, a férfi a lány derekát érinti lágyan. Mindehhez a férfin fecskefarkú frakk s hetykén feltett cilinder, a lányon földig érő, derekánál fűzős, vállánál fodros ruha van. A lánynak hosszú, göndör vörös haja a derekáig ér, a férfinek rövid, szőkésbarna haja füléig bújik ki a cilinder alól. Egymás szemébe néznek, noha arcuk még nincs.
Amíg készítgetem őket, szinte megszűnik számomra a világ. Csak rájuk figyelek, csak arra, hogy minden egyes eltervezett részletet a legtökéletesebben varázsoljak rá a két alakra, hogy szinte éljenek, mintha nem is tárgyak lennének, hanem két elvarázsolt táncos, akiket az örökkévalóságig megfagyasztottak abban a pillanatban, hogy egymásra néztek, s elvesztek egymás tekintetében.
Nem tudom, mennyi ideig faragtam ki a kis párt. Azt se, hogy mikor festettem meg a ruhájuk, hajuk színét; azt se, hogy mikor festettem meg az arcukat, szemeiket, szerelmes pillantásaikat, melyeket tudtukon kívül váltanak egymással. Csak akkor eszméltem fel, amikor már elkezdtem beépíteni őket a Zenedobozba, hogy ha annak a teteje felnyílik, akkor ők ketten megelevenedjenek, s forogva, táncolva bújjanak elő a dobozka mélyéről, a Dallamra pördülve.
Mindjárt kész - mosolyodok el, s tovább folytatom a tevékenységeimet a piciny pár körül. Óvatosan ráteszem őket a fogaskerekekre, s rögzítem, hgoy a helyükön maradjanak, s pontosan forogjanak a Dallam ritmusára. Amint elkészülök vele, becsukom a dobozka tetejét, s leteszem az asztalra. Fhu... Pár pillanatig még nézem a Művem, majd az egyik fiókból kikeresem a dobozhoz készített kulcsot, s a kis kulcslyukba illesztem.
- Lalala, la la la, lalala, la la la... - dúdolom halkan, merengve a Dallamot, ahogy elkezdem felhúzni a dobozkát, majd kezem megáll, elengedem a kulcsot, s azzal együtt dúdolom tovább, figyelve, hogyan nyílik ki a teteje, s hogyan tűnik fel a párocska, bájosan forogva, mint két kicsiny, szerelmes tündér.
Elvarázsolva nézem a táncukat, egészen addig, míg a Dallam a vége felé nem közeledik, s akkor a két táncos is újra visszabújik a doboz rejtekébe, majd a zene is megáll, s a tető lassan visszacsukódik, s a varázs megtörik.
Büszke vagyok magamra. Már csak pár simítás van hátra, s teljességében tündökölhet Mesterem ajándéka. Úgy várom már, mit fog hozzá szólni! Legszívesebben azonnal felkelteném, s odaadnám neki, de... De nem, megvárom, hogy magától ébredjen fel, s majd reggeli után odaadom neki.
Mosolyogva pillantok ki az ablakon át az egyre fakuló Holdra, s a szinte már csak délibábként derengő csillagokra. Az ég alja már halvány vörös és narancsszín árnylatban pislákol, ébredezik a Nap is, a hegyorom mögül már lassacskán nyújtogatja egykét karját álmos napsugarak képében.
Még egy lényeges dolgot ráragasztok a kis dobozra. Egy aranyozott, vésett táblácskát, melyen a felirat hullámzó, karcsú, elegáns betűkkel: Für Heinrich Maacher. Ritkán használom Mesterem nevét, de csak azért, mert tanítványként nem illdomos azon hívnom, holott ha jó kedve van, mindig mondja, hogy nyugodtan szólíthatom Heinrichnek. De nem szoktam, valahogy a Mestert már megszoktam. 
Amint megszárad a kis táblácska a doboz két talpa között, felkapom, s elrejtem a ruhásládámba, majd visszaöltözöm a hálóruhámba, s eloltom a lámpát. Aztán kilépek az ajtón, a fal mentén tapogatózva visszaaraszolok a szobámba, halkan becsukva magam mögött az ajtóm, s mosolyogva bebújok a takaróm alá. Alig várom a reggelit...

Folytatása következik...