...Az ilyesmi többnyire akkor szokott bekövetkezni, amikor ráérek. És/vagy zenét hallgatok. De mindjárt másolom is a kéziratot, csak még előtte gyors - vagy kevésbé az - helyzetjelentés:

Reggel kilenckor keltettek - öcsikém: Tünde, dere kiiii! Tündeeee! Dere kiiiiiiii!! Imádni való, nem? Főként, amikor ezt vagy hússzor beleordítja a füledbe... - és mentem ribizlit szedni. Vagy két kilót szedtem. xD És ezt úgy délig műveltem. És déltől kezdve jött az Ihletem, és írtam, írtam, írtam, és már a második füzetben tartok. xD Közben még öcsikémre vigyáztam, amikor Évi elment a bölcsibe szülőire, de öcsém annak a két és fél harmadát átaludta, aztán amint felkelt, be is pisilt - jólvanna, még nem szobatiszta a lelkem... - szóval volt egy bugyicsere... (Én meg Tünde-anya lettem... xD 15 évesen... xD Jó, mi? XD) Éééés, a fennmaradó időben írtam, írtam, és már másolom is be -egyelőre - Címtelen történetem első - vagy több - fejezetét! 

Pittyegés... Ráadásul egyre hangosabb és zavaróbb pittyegés sérti a füleimet, de valami iszonytató hangerővel. Legalább valami kellemes zene lenne... Teszem azt az AC/DC Beating Around the Bush című száma, de nem. Helyette egyre erősebben hallgatom ezt a veszett csipogást, és egyre erősebb késztetést érzek arra, hogy egy jól rányzott balhorgot húzzak be a pittyegés forrásának. Végül, körülbelül a huszadik pi-pi-pi-pitty meghallgatása után szándékom tettlegessé válik, és egy elegánsat bemosok az ébresztőórának.
Nah, végre csönd. Jajj, de jóóó... Nane. Az a tetves ébresztőóra túlélte?! Ma tuti hétfő van...
Na jól van, ha az az ébresztőóra annyira ezt akarja, ám legyen, kikecmergek az ágyamból.
Igazság szerint, ez a kikecmergés dolog nekem sose akar elsőre sikreülni. Mármint, amint kinyitom a szemeimet, és nyöszörögve feltornázom magam az ágyamon térdelésbe - hason szoktam aludni és lusta vagyok megfordulni - a ,,kikecmergés"  mind úgy kezdődik, hogy a még mindig csipogó órát akarom végre finoman lekapcsolni, amikor is nem érem el, s az előrehajlással csak egy jó nagy pofáraesés válik elérhetővé számomra. Utállak, hétfő...
Feltápászkodom, és egy kecses mozdulattal kikapcsolom az ébresztőórámat. Azzal elkezdem a szokásos reggeli rituálémat - slozi, öltözködés, mosakodás, nem mindig ebben a sorrendben. Ma reggel kivételesen nincs a kezemben szövegkönyv, amiből lázasan tanulnám a szerepemet. Mert ugye én egy ifjú színész vagyok. Bizony. Ugyan a nagy áttörés még csak repedezik, de 13 évesen mit vár az ember? Természetesen, ha olyan, mint én, akkor az iskolai színi előadások főszerepére hajt. Csak most még pangás van így év elején, de a kedves drámatanárnő már agyal, hogy mit adjunk elő a félévi ünnepségen. (Én tutira veszem, hogy Shakespeare lesz, ez tuti, érzem!) Node, szóval, végezvén a reggeli szeánszommal, lefele veszem az irányt az étkezőbe, reggelizni.
- Szia, Anya! - köszönök már egészen éberen, mire ő rámmosolyog.
- Jó reggelt, Cain! - válaszolja kedvesen.
Leülök a helyemre az asztalnál, s a már odakészített, még gőzölgő rántottát kezdem lassan elfogyasztani.
Olyan... Hiányérzetem van... Valami kimaradt zeánsz közben. Nem is, inkább most hiányzik valami... Rántotta megvan, narancslé megvan, anya megvan, kés, villa megvan... Mi az ég hiányozhat mégis...?
- Szép jó reggelt, öcsi! - suttog egy mély hang a fülembe, és mielőtt bármit reagálhatnék - esetleg szívrohamot kaphatnék a rémülettől - a hang tulajdonosa már a nyálas ujját forgatja a hallójáratomban.
- Váááá! - kiáltok fel, és még állásba is ugrok, valamint hátracsapok a kezemmel, de támadóm már elsétált, és le is ült a velem szembeni székre.
- Hogy szakadnál meg, Nate! - kiabálom, közben a szalvétámmal törölgetem a fülemet, az említett meg csak röhög, közben szája szegletében ot füstöl a cigarettája.
- Csak utánad, öcsi - feleli lazán, kiveszi szájából a cigit, s a füstöt a képembe fújja, mire én köhögni kezdek.
- Ne molesztáld a kisöcsédet, Jonathan! - hallok egy szigorú lányhangot a konyhaajtóban.
- Óóó, Dorina, ez csak egy kis felkészítés drága színésztestvérkénknek, hogy tisztelettel legyen az idősebbek, mint például a bátyja iránt - vigyorogja Nate, én meg grimaszolva nyelvetöltök rá.
- Leharapjam? - néz rám, újabb füstfelhőt fújva ezúttal a levegőbe, s bár hangja nyugodt, a kék szemein látom, hogy legszívesebben kérdés nélkül nyelven harapna. Imádom felhúzni a bátyámat...
- Még szükségem van rá, de ha majd öngyilkos akarok lenni, feltétlen szólok neked, hogy harapd le a nyelvem - és csak mert olyan nagyon szeretem drága bátyámat, s mert olyan piszkosul élvezem a neki való szemtelenkedést, elegánsan újra kiöltöm rá a nyelvemet.
- Öltögetés helyett hasznosabb dolgokra is használhatnád a nyelvedet - vigyorog rám perverzül.
Nem tudom, hogy néztem rá vissza, de ő bizonyára nagyon elégedett volt az arcomra csalt reakcióval, mert fölényesen vigyorgott.
- Példul forgathatnád a szádban a... rántottádat, mert még kihűl - mondja mosolyogva, majd átnyúl az asztalon, s gyengéden megborzolja a hajamat.
Igazából, soha nem értettem a bátyámat. Az egyik percben egy kanál vízbe képes lenne blefolytani, ám a következőben már aggódva kérdezgetné, hogy nem esett-e bajom. Bár Natet kevesen értik  meg, saját bevallása szerint legalább is. Amolyan ,,soha senki által meg nem értett zenész" ő. Amellett, hogy egy banda gitáros-énekese, még tud dobolni és zongorázni is. Valamint döglik utána az összes nőnemű lény. (Halál komoly, már volt, hogy egy lánykutya hazáig követte!) De ő szereti váltogatni a barátnőit. Néha hetente. Olyankor csak kérdőn nézek az ajtóban a lányokra, akik a bátyámhoz jönnek. Az egyik nap Esther, másnap Samantha, harmadnap Tiffany, és így tovább. Szerintem nincs olyan női név a naptárban, amit nem hallottam volna még Nate szájából, amikor az aktuális barátnőjéről beszélt...
Bár, mostanság egyre kevesebb barátnőjével találom magam szembe az ajtóban. Bátyó ugyanis költözőfélben van. Illetve, hivatalaosan már el is költözött, csak néha-néha hazamászik, amikor már a hűtőjében levő lejárt kaják elkezdenek szaladgálni a padlón... De, ha jól tudom, kivételesen a szennyese indított ellene hadjáratot, és még az áll nyerésre. Hihetetlen, 22 éves, de képtelen magára mosni! Pedig nem nagy ördöngősség behajigálni a göncöket a mosógépbe, meg tölteni hozzá mosóport és öblítőt... Aztán az ember teker pár bizgentyűt, megnyom pár gombot, és tádám, a mosógép már működik is! Csak Nate állítása szerint az ő mosógépe bemondta az unalmast, pedig vadiúj. (Mondjuk, ha az ember elfelejti bedugni a konnektorba, könnyen megeshet, hogy minden próbálkozás ellenére sem működőképes...)
Miközben szép lassan takarítom a rántottámat a tányéromról, Dorina ül le a mellettem levő székre, s műzlit kezd kanalazni.
- Úgy egyébként jó reggelt, fiúk - mosolyogja elnézést kérően, mert a köszönést az imént kihagyta.
- Neked is, húgi - mosolyog vissza rá Nate, újabbat szippantva a cigarettájából.
- Neked is - válasszolom én is.
- Képzeljétek, tegnap felkérését kaptunk egy táncestre! - újságolja Dorina vidáman, miközben sötétbarna, göndör fürtjeit nagy nehezen a füle mögé parancsolja jobb kezével.
- Igen? - kérdezem érdeklődve.- Jamesszel mész, vagy Tonyval? 
- Jamesszel, Cain, ugyanis Tony lesérült egy kicsit... - húzza a száját nővérem.
- Lesérült? Elbotlott a lábában, vagy mi? - vigyorogja Nate.
Tony meg ő nem bírják egymást. Teljesen egymás ellentétei. Bátyámnak növésnek engedett, dús, fekete haja van és csillogó kék szemei, tony pedig szőke és sötétbarna szemű. Ízlésükben és úgy egész jellemükben különböznek, legalább annyira, mint a külsejükben, ha nem jobban.Igazából, dorina se nagyon bírja. Csak azért ő a párja, mert remekül táncol. Ja igen, dorina, a nővérem versenytáncos. Tizenkilenc éves, és mióta letette az érettségit, csak és kizárólag a táncolásból él. Egyelőre a versenyek nyereményeiből - ugyanis mindig ő nyer - fedezi a kiadásait, és gyűjtöget lakásra. Ha pedig kiöregszik a versenyzésből - mindig így mondja - tánctanár lesz.
- Olyasmi - forgatja szemeit nővérem, s újabb hajtincset lökdös vissza a füle mögé.
Szinte feketének látszó, de frissen mosva azért barnának nevezhető, vállig érő, sűrű, göndör haja van, és égszínkék szemei. Testileg pedig, mint ahogy a versenytáncosok általában kinéznek. Talán egy kicsit lapos...? Mindegy. Nem szapulom, még gondolatban se, ki tudja, beleolvas a fejembe, és ugyanezzel a lendülettel le is rúgja a nyakamról...
- Édes, fényes, szépséges jóreggelt, vaníliarudacskáim! - hangik egy csilingelő hang a lépcső felől.
- Neked is szép jó reggelt, Emma! - köszön Nate a lány felé fordulva, cigarettáját kezébe véve. Emma erre a levegőbe szimatol.
- Édes... Djarum Black, igaz Nate? - kérdezi bátyámra nézve.
- Eltaláltad, kedves - vigyorogja a kérdezett.
- Cukorfalat, ha már magadat mérgezed, legalább minket ne - jön be, s ül le bátyám mellé, mire ő elnyomja a csikket a hamutartóba.
- Bocs. Rossz szokás - néz Emmára elnézést kérően. Nekem meg dorinának bezzeg mindig azt mondja, hogy az a cigi gyógyított már meg asztmást is.
- Meglehetősen, karamellásrudam.
- Emma, kérlek, a végén még azt hiszik, a barátnőm vagy, ha mindig valamilyen édességnek hívsz - kuncogja Nate.
- Oh... Ne haragudj, Bátyó-karamellásrúd, csak szakmai ártalom - mosolyog bocsánatkérőn fiatalabbik nővérem, s maga elé húz egy meggyessütit.
- A cukrászdában is így tituálod a vevőket? - kérdezi dorina vigyorogva.
- Ha hiszed, ha nem, puncsom, ott is édességeknek becézek mindenkit - mosolyogja Emma.
- De neked elnézik, mert olyan édes vagy - duruzsolja Nate nővérem fülébe.
- Meglehet... - kuncog Emma.
Ő még csak 17 éves, és mint cukrászgyakornok dolgozik néha egy belvárosi cukrászdában. Látszik rajta. Úgy érte, ha az ember ránéz, és a foglalkozásán gondolkodhat, egyből rávágja: cukrász.
Valahogy az egész megjelenése, az egész mindene sugározza ezt az információt. Az pedig, hogy mindenkit édességekről nevez el, csak rátesz egy lapáttal, és onnantól kezdve az ember tutira vehette, hogy Emma egy cukrász. Különben derékig érő, barna haja s mélykék szemei is engedtek következtetni erre a tényre, nomeg a testalkata is. Kerekded, nagyon is nőies vonalai vannak. Telt mellei, keskeny válla, vékony, szinte darázsdereke, s gömbölyded, szélesebb csípője van.
- És te, mézesmadzagom, hogy aludtál? - kérdezi tőlem mosolyogva.
Ja igen. Én vagyok a mézesmadzag, Nate a karamellásrúd, néha cukorfalat, Dorina pedig a puncs. Ha több embernek köszön, vagy olyannak, akit még nem ismer, vagy még nem adott neki "édesnevet", azt vaníliásrúdnak szólítja. De volt már mignon, fánk, cukorszirup, tejecsupor, mézescsöpp és a többi.
- Csodásan, - felelem - de még aludtam volna...
- Igaz-igaz. Egy ifjú színésznek sok alvásra van szüksége - bólogat Dorina.
- El ne kezdd fellőni az egóját, már így is alig lehet lecsonkítani! A végén még akkora arca lesz, hogy két tükörben kell majd borotválkoznia! - mondja Nate gonoszan vigyorogva.
- Volt kitől tanulnom... - felelem Natenek utalgó hangnemben.
NA, bátyó, erre hogy vágsz vissza?
- Mi tagadás, Dorinától tényleg sok mindent eltanultál... - vigyorogja tovább.
Ááá! Ilyen nincs! Hogy ez mindig, mindenre vissza tud szólni...!
Azaz, Dorina, üsd tovább, csak a fejét, ne sajnáld! 
- Áú, jól van na, agresszív kismalac, állj már le! - kiabálja Nate, miközben fejét védi, ugyanis Dorina rendületlenül ütlegeli a müzliskanalával, az ,,agresszív kismalac" jelzőre pedig egy szép nagyot sóz drága bátyánk orrára. Nate pwedig ezennel megelégeli, hogy egy lány - ráadásul a tulajdon húga - veri - ráadásul egy müzliskanállal - és kikapja azt Dorina kezéből mérgesen.
- Nugszik a beteg! Mi az, hogy rátámadunk aljasul az egyetlen, fegyvertelen bátyánkre, mi?! - morogja, bár ez a morgás jó hangosra sikerül. Hiába, Nate tud úgy morogni, hogy azt még a szomszédok is hallják.
- Az egyetlen, fegyvertelen bátyánk sérteget! - hisztizik Dorina.
- Jó, boccs! Nem kell mindenért megsértődni! - morogja NAte tovább, mire idősebb nővérem egy "Hmpf!" kíséretében visszaül a helyére. - Tessék, itt a kanalad is - ölt nyelvet bátyánk nővéremre, s visszanyújtja a kanalat Dorinának.
- Cain! - fut be anyám a konyhába - egek, nem is láttam, hogy kiment!
- Igen, Anya? - nézek fel rá, közben eltünttem a rántottám utolsó maradványait is.
- Hányra kell iskolába menned? - kérdezi mosolyogva.
- Nyolcra - felelem szemöldökömet felvonva. Mire akarhat kilyukadni...?
- Mennyi az idő, édes kisfiam? - kérdezi tovább, még mindig mosolyogva, én meg továbbra sem tudom, mire játszik...
- Háromnegyed nyolc.
- És mennyi idő alatt érsz be a suliba, hm, Cain?
...Leesett...
- ...ELKÉSTEM! - ordítom, s fejvesztett rohanásba kezdek, a tányérommal a mosogató felé, amjd beröpítem abba.
A jó édes francba, hogy nekem megint el kell késnem! Miért mindig én?! És mért mindig hétfőn?! 
- Ejj-ejj, öcsi, csak tán nem megfeledkeztél az óráród...? - vigyorog gúnyosan Nate, s a cigisdobozával babrál, de Emmára tekintettel nem vesz elő újabb szálat.
- Ne szövegelj! - próbálok visszavágni, elég gyatrán. - Hol a táskám?! - nézek jobbra-balra, s Dorina már nyújtja is felém, előtte emma még beleteszi az ebédemet is, én meg fénysebebsséggel kikapom a kezéből, gyors puszikat adok nekik búcsúzóul. anyám is kap egyet, s már száguldanék is az ajtó felé, de Nate megakadályoz ebben.
- Én nem kapok puszit? - kérdezi pimasz vigyorral arcán, én meg fintrogva visszafutok, s az arca mellett cuppantok egyet. Hogy őszinte legyek, ez egy másik olyan szokása bátyámnak, amit nagy valószínűséggel az életben nem fogok megérteni. Talán a két húga szoktatta rá a pusziszkodásra...? 
- Na, fuss öcsi, mert soha nem érsz be - mondja vigyorogva, s megborzolja az övéhez hasonló, éjfekete hajamat.
- Már mindegy... - morgom, s rohamtempóban elindulok az ajtó felé.
- Vigyázz magadra! - hallom anyámat és a nővéreimet egyszerre.
- Megpróbálok...! - morgom tovább, és rohanok a buszmegálló felé.
A kertvárosban lakunk, de a legközelebbi iskola a belvárosban van, tehát jó fél óra busszal, szerencsére nem kell átszállnom.
Viszont ahogy loholok a tőlem még egy sarokra levő megállóhoz, látom, ahogy egy szép, nagy, hangos busz elrobog mellettem, s konstallálom, hogy az az én buszom...
A jó édes anyukádat, te istenverte tömegközlekedési eszköz!
Sziszegek, morgok, mint valami öleb, és beletörődöm a ténybe, hogy a második óránál előbb nem érek be a suliba... Ugyanis a következő busz csak egy óra múlva jön. említettem már, hogy mennyire utálom a tömegközlekedést?
Ácsi... Az a busz áll. És nyitva vannak az ajtói. Rám vár...? Rám vár?! Rám vár!
Újult erővel rohanni kezdek, és már csak egy ugrás választ el attól, hogy véglegesen elkéssel a suliból, és ugrok, és...
És abban a pillanatban az orromra csapódik a busz ajtaja.
- Hogy szakadnál meg! - ordítom, közben dühösen sziszegek, az rooromhoz kapok, ugyanis kishíjján odacsípte az ajtó. Meg kell tanuljak szemmel gyilkolni, bár a mostani tekintetem talán minősülhet valami olyasminek...
Dühösen fújtatok egy sort, közben a busz vidáman tovarobog. Utálom a hétfőket! Ennél rosszabb már nem is lehetne! 
És abban a percben egy hatalmas fékcsikorgást hallok magam mögül, s mire hátrafordulok, ijedten csuklok egyet, ugyanis egy éjfekete, Honda motor... tart felém gázolási szándékkal!
Csak hátraugrani van időm, és a lendület miatt seggre is esek... A Rohadt...! Méghogy nem lehetne rosszabb... Dehogynem! Egy elmebeteg motoros épp el akar csapni, és még tovább is... Ja, nem, megáll. Na csak azért...
Morcosan tekintek a Hondáról - egek, de szép az a fekete gyönyörűség - épp lekászálódó egyedre. Térdig érő, fekete bakancs van rajta, feszes, fekete bőrnadrág és hasonló tulajdonságokkal emgáldott bőrkabát, néhány fémcsattal és szegecsekkel. Hm... Ilyen ruhát én is akarok! Nade, khm, visszatérve az elmebeteg motorosra, rá most haragszom. Szerencséje, hogy megállt, és most felém tart. Leveszi a fekete bukósisakját, s szusszan egyet, majd tekintetét rám emeli, és végigmér. Én is őt.
Felzselézett, kicsit hosszabb, búzaszőke haja van és... Smaragdzöld szemei. Én ilyen gyönyörű, zöld szempárt még életemben nem láttam, lányon se! Nade, ő fiú... Legalábbis, én annak vélem, pusztán azért, mert a feszes bőrnadrág eléggé szoros ahhoz, hogy észrevehető legyen a biológiai beazonosításra szolgáló szerve.
- Jól vagy, kölyök? - hajol le hozzám.
- Még élek - morcogok. - Tudod, a járdát többnyire a gyalogosok használják - szemtelenkedek, oh yeah! De érdekes módon, ő Natetel ellentétben nem veszi magára a pimaszkodást, csak sóhajt egyet, majd kiegyenesedik, s a hajába túr.
- Bocs, csak kikerültem egy olyan gyalogost, aki nem ezen a véleményen van, és az úttest közepét nagyobb elényben részesíti - vigyorogja.
- Áh... - bóléintok, hogy megértettem, majd bőrkesztyűs, felém nyújtott kezét elfogadva állásba kaparom magam.
- Tehetek érted valamit? Esetleg, elvigyelek a suliba, csak mert mindjárt becsengetnek... - néz órájára, s igen, ez egy határozottan remek ajánlat! Amúgy is imádok motorozni!
- Komolyan?! - villanyozódok fel, és akaratlan is közelebb lépek hozzá.
- Gyere, kölyök - vigyorogja, s a Honda-szépség felé veszi az irányt, én meg magamban ujjongva követem.
- Mi a neved? - kérdezi, miközben egy pluszbukósisakot szed elé a felhajtható ülés alól.
- Cain Blaster - felelem. A tiéd?
- Joshua - válaszolja, miközben odaadja a sisakot. - Te nem véletlenül Nate Blaster öccse vagy? - kérdezi miközben végigmér.
- De - válaszolom.
- Tudtam! Veszettül hajazol a bátyádra! - vigyorogja, majd felszáll a Hondára. - Motoroztál már? - kérdezi, közben én felveszem a sisakot.
- Persze - mondom, s felszállok mögé. Na igen, Nate néha felengedett maga mögé a motorjára. Csak az jelenleg szervízben van, valami vadbarom nekiment az álló motornak, miközben parkolóhelyet keresett. Pedig az egy olyan gyönyörű, fekete, vörös lángokkal díszített Hayabusa motor! 
- Remek! Akkor nem mondom, hogy simulj hozzám, és karold át a derekamat, mert tudod - vigyrogogja, s én érzem, hogy elpirulok.
A francba! De jó, hogy már rajtam van a sisak, így nem látszik... Fenébe, hogy az ilyen megjegyzésektől elpirulok, régebben nem így volt! 
- Melyik suli? - kérdezi Joshua, miközben felveszi saját sisakját.
- A Springfield. Honnan ismered a bátyámat? - kérdezem, közben a srác gyújtást ad, én pedig utasítása szerint a hátához simulok, és átkarolom a derekát, ujjaimat összefonom a mellkasa alatt.
- Majdnem én lettem a zenekarának a dobosa - mondja színtelen hangon, s mivel az arcát nem látom, nem tudom eldönteni, hogy bántja-e, vagy inkább örül, hogy nem ő lett.
- A másik dobos biztos jobb volt nálad... - jegyzem meg, kicsit talán pimaszabbul, mint kellett volna, ugyanis Joshua mordul egyet, s hátra néz egy pillanatra, aztán újra előre tekint, gázt ad, és...
Te jóságos ég! Egykerekezik a hátsó keréken, s ahogy megérzem a hátradőlést, ijedten kapaszkodok meg a srác ruhájában. Úristen...! Egy perc alatt holtra rémülök, Joshua pedig végre két kerékre ereszti a motort, és száguldani kezdünk - én meg úgy kapaszkodom belé, mint az életembe.
Atya világ... Bárcsak tudnék imádkozni, most mást se csinálnék, istenkém, ha én ezt élve megúszom...! Veszett tempóban száguldunk, már bent is járunk a belvárosi részen. Jé, az ott az a busz, ami az imént rácsapta az ajtajaát az orromra...! Nem tudom... Most örüljek, vagy se ennek a felfedezésnek...?
Jól látom, hogy az előttünk lévő lámpa pirosra vált? Igen. De akkor mi miért nem lassítunk...? A lámpa még mindig piros, és egyre csak közeledik, de Joshua nem lvesz lejjebb a sebességből. Kééérlek, Joshua, könyörgöm, lassíts! S abban a pillanathban, amikor már végleg úgy hiszem, áthajtunk a piroson, bele a keresztforgalomba, a srác lefékez, a kerekek füstölnek, a motor pedig hátul kicsit - kicsit nagyon - felemelkedve, majd visszazuttyanva megáll.
Csak most tűnik fel, hogy Joshua ruháját markolom, és abba kapaszkodok minden erőmmel, a szívem pedig a torkomban dobog, testem úgy remeg, mint egy tál kocsonya. Ha arra gondolok, hogy még mindig nem szállhatok le...
- Mi van, kölyök, tán csak nem félsz? - hallom Joshua gúnyos hangját a motorberregés mellett. Nyelek egyet, de válaszolni képtelen vagyok. Csak amikor már látom, hogy a lámpa sárgára vált, akkor viszont remegő hangon nyökögöm:
- J-joshua, én inkább gyalog megyek...! - s már engedem is el ruháját, ámde a lámpa hamarabb vált át zöldre, minthogy én cselekedni tudtam volna, a szőke sofőr újra gázt ad, újra egykerékre emeli a motort, én pedig nem bírom tovább, felsikoltok. Hiába nem akartam, a szám magától kinyílt, és csak remélni tudom, hogy nem volt elég hangos ahhoz, hogy Joshua is hallja.
Könyörgöm, csak érjünk már a sulihoz, és szálljak le emögül a száguldó veszedelem mögül ÉLVE! Ezaz! Már látom a sulit - egy szép kanyar után, amiben Joshua úgy bedöntötte a motort, hogy majdnem leestem róla. De ott van, egek, ezt a picike távolságot had bírjam ki, könyörgöm! 
Megint ugyanúgy állunk meg, mint a piros lámpánál, és megint ugyanazokat a jelenségeket tapasztalom meg, mint akkor - görcsös ruhaszorítás, heves szívdobogás, kocsonyaeffekt. Ám ezúttal gyorsabb vagyok, s előbb ugrom le a Hondáról!
- FÖLD!! - ordítom megkönnyebbülten, s térdre rogyok, kezeimmel a járdára támaszkodva. Joshua csak csak hangosan hahotázik rajtam, miközben megszabadul a bukósisakjától, én is az enyémtől.
- Ne röhögj, te kamikáze, ha rajtad múlik, simán végünk! - vágom hozzá szidalmamat és bukósisakját, amit egy laza mozdulattal elkap, s még néha nevetve egyet gúnyosan rámnéz smaragdzöld szemeivel.
- Óóó, csak nem megijesztettelek? - kérdezi affektálva, és látszik rajta, hogy nagoyn jól szórakozik a reakciómon.
- Nem féltem, világos?! - kaparom amgam állásba, s mellkasomon összefonom karjaimat.
- Nem? Pedig jó nagyot sikítottál a lámpánál... - vigyorog rám gúnyosan.
...Picsába... Pedig reménykedtem benne, hogy nem hallotta! Hogy a fene enné meg, és nyelné le! Erre még értelmes választ sem vagyok képes kinyögni. Rém idegesítő, ha gúnyolódnak veled, de te nem tudsz egy jó oltást se visszaszólni.
- Szólj majd a bátyádnak, ha hazaértél, hogy hét körül átugrom hozzá pár kottáért, oké, Nyuszikám? - vigyorog rám továbbra is azzal a gúnyos-gonosz mosolyával, amit én úgy, de úgy bedühödök...
- Hol van itt valami nehéz és kemény, amit hozzád tudnék vágni?! - nézek körbe vicsorogva. - Nem vagyok nyuszi, a TE nyuszid meg aztán végképp nem! 
- Jól van na, nyugalom, kölyök! - neveti, de a hangja még mindig lekezelő. - Elismerem, nem kellett volna ilyen nagyon rádijesszek - mosolyog mostmár kedvesen, és én nem hiszek a fülemnek! Még bocsánatot is fog kérni...? 
- Gyere ide, adok valamit engesztelésül - mosolyogja, és ezúttal hallom a hangján, hogy komolyan gondolja. Na, uccu neki, Cain! Bizakodva közelebb is lépek, egészen elé, s felemelem a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni. Hiába fiú ő is, ilyen szép szemeket eddig még soha nem láttam. Az övéi meg olyan... Gyönyörűek...
- Csukd be a szemed - utasít, és szája szegletében ravasz mosoly bújik meg. Furcsálva tekintek rá, de, ha ez kell ahhoz, hogy kapjak valamit engesztelésül, ám legyen. Becsukom szemeimet.
Két ujját, a mutatót és a hüvelyket érzem az államon, előbbit állam alatt. Finoman oldalra fordítja a fejemet, s szabad kezének ujjaival félresöpri a hajamat a fülem elől... Aztán hirtelen valami vastag, hideg és nedves dolgot érzek a fülemben és...
- Áááááá! - kiáltom, amint rájövök, hogy az a vastag, hideg és nedves valami Joshua nyelve volt! 
- Fúj, te elvetelmült barom! - ordítom tovább, fintorogva, grimaszolva, vicsorogva, ruhám ujjával pedig a fülemet törölgetem.
És ez a dög csak röhög rajtam! Utálom! Nagyon!
- Remélem tetszett, kölyök! Máskor is elviszlek suliba, ha lekésed a buszt! - vigyorogja, közben visszaveszi a bukósisakját, én meg nyelvetöltök rá, de nagyon.
- Vigyázz, mert a végén még leharapom, és akkor nem tudsz majd mivel szájalni... - mondja gonosz hangon, én meg tovább grimaszolok neki. Nehogy már ne! Megérdemli!
- Legél jó kisfiú, kölyök, jó tanulást, és este látjuk egymást! - azzal int egyet, s megint egykerekezve tovaszáguld.
Még morcogok utána egy kicsit, nagy valószínűséggel egész nap el tudnám mondani mindennek, de a becsöngő hallatán úgy döntök, én is tovaszáguldok az osztálytermembe.