Igen, benne vagyok ám, mint állat. xD Talán rátesz egy lapáttal, hogy ismétlőn játszom folyamatosan az Everytime You Kissed Me-t. Passz. xD Valamint, megjött a hangulatom a folytatáshoz, avagy csak ténylegesen mostanság nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy én tervezem... Dehát, ez van, bizonyára ez is csak az én baromságom, de hiába próbálom megnemtörténtté tenni, avagy kitörölni a kimondott/leírt szavakat, nem megy. AZ ÉLETBEN MIÉRT NINCS BACKSPACE GOMB?! xD
Nah, mindegy, nem ez a lényeg, télleg. Hanem A Zenedoboz, annan is immár a harmadik része, amit folytatni kék, és folytani is fogom, jó olvasást mindenkinek. ^^
,,Louise! Elmentem Marion kisasszonyhoz, estére visszatérek."
Bámulom a papírcetlit, amire Mesterem össz-vissz ezt az egy sort írta fel, mindenféle aláírás nélkül - bár az minek, hisz más nem üzenhetne nekem ilyesmód.
Ki az a Marion kisasszony...? És... Miért találkozik vele ma - ma, amikor a születésnapja van, és fel akartam köszönteni?
Nem tudom eldönteni, miként érezzek... Azt mondta tegnap, dolga akadt mára, s vigyáznom kéne a műhelyre, de... De hogyhogy ilyen korán elment? Meg se várta, hogy reggelizzünk, egyáltalán, mikor ment...
Villámként hasít belém a felismerés a tegnap estéről. Hogy én mekkora bolond vagyok! Óh, Loui, te buta, bolond, elvakult csitri, csak egy kicsit gondolkodtál volna! Csak egy icipicit! Mégis mi a fenéért jött volna le a műhelybe az éj közepén, leoltani egy égve hagyott lámpát? Dehogy! Indult volna el, s csak véletlenül vette észre az ajtó alatt kiszűrődő fényeket. Könyörgöm, csak egy kicsit kellett volna gondolkodnom, és máris rájöhettem volna...
De mostmár édes mindegy. Keseredetten sóhajtok, s tovább bámulom a papírfecnit, amit Mesterem a reggelizőasztalon hagyott nekem. Ki lehet ez a Marion kisasszony...? Ki lehet az, aki miatt teljesen megfeledkezett rólam, és arról, hogy tán én is szeretnék neki ajándékot adni? Ilyen egyszerűen nincs... Miben több nálam az a lány? Miért van inkább vele, mint velem?
Leülök az egyik székre, s úgy döntök, inkább félredobom a levélkét - minél tovább nézem, annál inkább mardossa szívemet valami rusnya, szaggató fájdalom, valami féltékenységhez hasonló, valami amit nem szabadna éreznem... Hisz mit tudhatom én, miért ment oda - talán csak egy ügyfél, aki zenedobozt szeretne, s történetesen hölgy. Igen, minden bizonnyal így van, s Mesterem teljes mértékben munkaügyben jár nála, de...
De bárhogy is próbálom meggyőzni magamat erről a meglehetősen reális lehetőségről, nem megy, nem tudom elhinni magamnak az igazat. Akaratlan is, vagy talán akarva arra gondolok, hogy Ő inkább van mással, mint velem, s más idegen ismerősebb számára, mint a tanítványa... Nem, nem, Loui, felejtsd el, nem elhetsz féltékeny! Mire lennél az? Arra, hogy a Mestered más nővel is szóbaáll? Vagy ne adj isten meglátogatja? ...Igen... Ha emiatt az éjszaka közepén elindul...
Felpattanok az asztaltól, s szinte rohanok a műhelyhez egyenest, feltépem az ajtaját, a ládámhoz térdelek, tetejét felnyitom, s kezembe veszem a Zenedobozt. Ugyanolyan gyönyörű, mint tegnap este, vagy talán még szebb, mégis most gyűlölködve forgatom ujjaim között. Mire... Mire készítettem, ha Mesterem ügyet se vet rá? Minek öltem bele minden időmet; az éjjelemet, az álmomat, az emlékeimet, az érzéseimet, ha mindez Őt hidegen hagyja? Csak bódítottam magam? Csak képzelegtem, amikor kedves volt? Félreértettem volna a gesztusait? Avagy csak káprázat, árnyjáték volt a felsejlő érzelem... szerelem...?
Lehuppanok a székre, s a Zenedobozt kezemben tartva vizsgáltgatom. Nekem egy érzelem, egy emlék, egy sejtelem, egy gyengéd áhítat mindaz, mi benne van. Neki micsoda lenne? Egy újabb kacat...?
Fejemet megrázva hessegetem el az iménti gondolatot magamtól - nem, nem fogadom el, olyan nincs, hogy nem érez irántam semmit! Nem lehet, képtelenség! Vagy csak én ragaszkodom hozzá kétségbeesetten? Csak nekem jelenti Ő Mindenemet? Valóban nem kapok tőle viszonzást, s ha még be is vallom szerelmemet, mit tesz? Kinevet...?
Lehunyom szemeimet, s előveszem a Zenedoboz kulcsát. Óvatosan beillesztem a felhúzó lyukba, s elkezdem tekerni, majd megállok, s fátyolos tekintettel pillantok le a felnyíló tetőcskére, majd az előbújó párocskára - Őrá s Énrám, kicsiny másainkra.
A Dallam ugyanúgy cseng, ahogy tegnap éjjel tette: bódítón, bájosan, kecsesen, érzelmeket előcsalva bárkiből... Mégis, most nem mosolyt hív arcomra, hanem könnyeket szólít a szememből, pedig nem szabadna. Nem, nem szabadna sírnom, bárhogy is érzek Iránta. Ő nem tud, nem tudhat róla, így sírnom sem érdemes miatta, de...
De akkor miért nem tudok másra gondolni? Mintha folytogatná szívemet egy konok lián, a féltékenység; szorítja, húzza, tépi, szakítja, apró cafatokra, pedig semmi oka nincsen rá...
Nem, nem, nem, visszafogom könnyeimet, ha törik, ha szakad! Becsukom szemeimet, s hallgatom a Dallam csendüléseit. Szemeimből kibuggyanni készülnek az apró, égető cseppecskék, de nem hagyom nekik, nem, ok nélkül nem hullhatnak ki.
A zene lassan lejár, a két táncos lassan visszabújik a dobozba, a tetőcske pedig lassan hajlik vissza föléjük, elrejtve kettejüket a kíváncsi szemek elől. Jobb is így - ha csak úgy megállnak, és előttem maradnak mozdulatlan, félő, hogy összetöröm őket tehetetlen féltékenységemben...
Kinyitom szemeimet, s felállok, csak hogy nem kirohanok a műhelyből, az ajtót becsapva magam után, menet közben megragadom a kabátomat, s lépteimen lassítva magamra öltöm, s kilépek a ház ajtaján az utcára.
Esik. Nagy, sűrű cseppekben csöpög rám a felhők jeges könnye. Közel s távol sehol egy teremtett lélek, csak én vagyok oly bolond, hogy a szakadó esőben sétálni induljak - esernyő nélkül. Lassan ballagok a macskaköves utacskán lefele, a főtérre, közben érzem, ahogy hajam s ruhám egyre inkább bőrömhöz tapad. Nem számít. Arcomat megannyi esőcsepp mossa - had tegye. Ha már saját könnyem nem zuhoghat végig arcomon, hogy lemossa a fájdalmamat, akkor a felhők sírjanak helyettem, könnykristályaik olvadjanak meg az én szememben, s az én bőrömön végigfutva hulljanak a földre.
Most veszem csak észre, milyen hideg van. Talán csak amiatt, mert a ruháim átáztak, s jéghidegen tapadnak hozzám. De nem számít, most ez foglalkoztat a legkevésbé. A tér közepén levő szökőkúthoz érve kémlelek körbe - itt sincs senki. Csak pár merészebb kofa árulja szerény portékáját, hatalmas vászonernyők alatt, dideregve bámulva, ahogy kevésbé bátor társaik mily sebesen pakolnak össze. Akik maradnak, azoknak főként vízhatlan áruik vannak, avagy hoztak magukkal vastagabb kabátot, hogy ne fagyjanak meg.
A földet bámulva haladok el mellettük, karjaimat összefonva, igyekezve semmit nem mutatni jelenlegi hangulatomból. Majd egyszercsak arra leszek figyelmes, hogy az esőcseppek nem kopognak vállaimon. Meglepődve pillantok fel, s egy esernyő belsejét pillantom meg, majd megfordulok, s az ernyő tulajdonosával találom magam szembe; egészen pontosan egy éjfekete hajú, kristálykék szemű, velem csaknem egymagas férfiúval, kinek becses neve Hans Hellriegel, s ő leglalább annyira meglepetten pillog rám, mint én őrá.
- Louise? Te hogy kerülsz ide, ilyen időben? - hangja csupa aggodalom, meglepettség. Nem csodálkozom rajta, csakugyan valószinűtlennek látszik ittlétem indoka.
- Én csak... Sétáltam... - felelem lesütve tekintetemet.
- Esőben...? - kérdezi pillantásomat keresve, mire végre felemelem fejemet.
- Ignem... - Csak ennyit nyögök ki, mire sóhajt egyet.
- Lousie kisasszony, még megfázik - szólal meg felnőttes hangon, dorgálósan, melytől akaratlanul is egy halovány mosoly kúszik fel arcomra. Hans és én azóta vagyunk jóban, hogy hat éve ideköltöztem. Akkor ő még csak nyolc éves volt, jelenleg tizennégy, de még mindig úgy vislekedünk egymással, mintha testvérek lennénk. Akkor még különös érzés volt egy fiúval barátkozni annyi lánytestvér után, de a végére már teljesen úgy tekintettem rá, mint a kisöcsémre.
- Én, mint illedelmes úriember, kötelességemnek tartom, hogy bekísérjem valami fedett helyre, engedje meg, kisasszony - folytatja Hans, közben megfogja jéghidegre fagyott kezemet, s húz magával finoman, én pedig képtelen vagyok ellenállni neki.
- Te jó ég, Louise, mióta sétálgatsz a szakadó esőben? Hideg a kezed, mintha márványból lenne - mondja aggódón, s rámtekint, mely csak fokozza nyugtalanságát. - És az arcod színe is hasonló hozzá...
- Hans, jól vagyok, tényleg - nyugtatom, bár hangom is csak az ellenkezőjéről tanúskodik. - Hogyne, hogyne. De én nyugodtabb leszek, ha megszáradsz, s haza már esernyővel indulsz - mosolyog rám, jelezve, hogy nem fogad el semmiféle ellenvetést. Jajj, Hans, ha tudnád, mi nyomja lelkemet, hallára kacagnád magad...
Lassan elérünk egy fogadóhoz, ahova betérünk, félkistestvérem előre enged, majd becsukja magunk mögött az ajtót. Köszönünk a kocsmároshölgynek, s helyet foglalunk a kandallóhoz közeli asztalnál.
- Nos, nővérkém, mondd el, mi sarkallt arra, hogy zuhogó esőben indulj sétálgatni? - kérdezi Hans, le sem véve rólam tekintetét.
- Semmi komoly... - hajtom le fejemet, s az asztalt bámulom. - Csak egy kis apróság, nem is értem, minek csináltam ügyet belőle, tényleg... - magyarázom szinte csak magamnak, majd belátom, hogy nincs értelme füllenteni, ha valaki, akkor ő lenne az utolsó, aki emiatt kinevetne... Sóhajtok egyet, s nagy nehezen kinyögöm az indokot: - Mester az éjszaka közepén elment, hogy meglátogasson egy bizonyos Marion kisasszonyt.
Hans csak elgondolkodva tekint rám, talán azon gondolkodik, hogy ki lehet az a hölgy.
- Marion... Marion... Áh, tudom már! - kiáltja örömmel, hogy eszébe jutott. - Csinos hölgy. Haja mint a holló, olyan fekete, szemei mint két smaragd, s úgy villognak, akár a macska szemei, ha prédát talál... Kecses, nőies teste van, s bőre finom, mint a selyem, amibe öltözik.
Elkeseredve pillantok ismét az asztalra... Ha ilyen csinos, akkor... Akkor feltétel nélkül elképzelhető, hogy Mesterem... Nem, ezt nem hiszem el... Ilyen nincs...
- S állítólag modora hibátlan, visszafogott, tiszteletteljes, mégis úgy tekeri ujjaira a férfit mézesmázos beszédével, mint a fonalat, hogy aztán az orránál fogva vezesse bármerre... - folytatja Hans, én pedig ajkamba harapok. Könnyeim ismét szememet égetik, nem, nem, ezt nem vagyok képes elfogadni, képtelenség! Jajj, könyörgöm, csak most ne sírjam el magam, Hans előtt...
- Valószínűleg ezért lehet az, hogy olyan könnyedén talált magának tetszetős férjet.
- ...Hogyan? - pillantok fel.
Jól hallottam az imént...? Férjnél van?
- Igen, két hónapja házasodott össze egy igen érdemes gróffal, akibe tudomásom szerint fülig szerelmes, és a férfi is viszont imádja őt - fejezi be mondandóját, s én csak hatalmasra nyitott szemekkel pillogok rá, mint aki még mindig nem hiszi el, amit hallott. Mert valahogy tényleg alig tudom elhinni...
És... És mégis! Óh, te jóságos ég, magasságos szentek, hát mégis csak munka miatt kereste! Valósággal egy szikla gördült le a szívemről...
- No lám, máris jobb színben vagy, ha jól látom - jegyzi meg Hans, elmosolyodva.
- Igen, azt hiszem... - rebegem, közben akaratlan elmosolyodom. Drága kisöcsém, ha tudnád, hogy imádlak!
Sajnos ezt kifejezni nem tudom, mert mikor fel akarnk szólalni végre, csak tüsszentek egy hatalmasat...
- Eh, visszavonom... - fintorogja Hans, majd feláll, s karomnál fogva állásba segít. - Kisasszony, sürgősen menjen haza, és vegyen egy forró fürdőt, igyon mézes teát, és igyekezzen nem lebetegedni - mondja atyáskodó hangon, melyre csak kuncogok.
- Köszönöm, hogy betessékeltél ide, Hans... - mondom kicsit tétován. Inkább azt akartam mondani: "Köszönöm, hogy vagy, Hans."
- Ugyan, ugyan - legyint mosolyogva. - Most pedig futás haza, nővérkém, nehogy nekem beteg legyél! - ad egy puszit a homlokomra, én pedig megölelem. - S add át gratulációmat Heinrichnek, boldog 25. születésnapot neki! - mosolyogja, melyet viszonzok, s már csak futólag említem, hogy átadom, amikor kirohanok a fogadóvól, bele a szakadó esőbe. Ezúttal azonban nem érzem sajátomnak a felhős továbbra is zuhogó könnyeit. Nem, azok most nem az enyéim helyett hullanak.
Ugyan egyre inkább vacogok, de meg sem állok hazáig, az utolsó utcákat már futva teszem meg, alig várva, hogy átadjam Mesteremnek a Zenedobozt.
Szinte ajtóstul rontok be a házba, de nem látok senkit. Hm, nem ért volna még haza...? Oh, igaz, este körül ér vissza... Hjajh, istenkém, még annyi ideig várnom kell...?
A faliórára pillantok, mely unottan kattog, jelenleg kismutatójával a négyesen, nagymutatójával a hatoson állva. Fél öt van, Még legalább fél óra, mire megérkezik. Addig be kell csomagolnom a dobozkát! Hisz nem adhatom oda csak úgy! Van is a műhelyben egy nagyon csinos csomagolópapír, s kis papírcsomag is, amibe beletehetem az ajándékom. Kabátomat levéve, vizes ruháimra fintorogva egyet indulok a műhelybe, s először is ládikámból előkeresek egy tiszta ruhát, melyet gyorsan magamra kapok a régi helyett...
Tüsszentek egyet. Meg még egyet. És még egyet ismét. Brr, a fenébe. Lehet, hogy megfáztam...? Oh, ez most a legkisebb gondom! Amint átöltözöm, ruháimat kiterítem az egyik széktámlára száradni. Ezután előkeresem a kis dobozkát, amibe majd kerülni fog, s azt a csinos csomagolópapírt is. Kék háttéren temérdek vörös rózsa pompázik. Csodaszép. Mosolyogva leteszem őket az asztalr, helyet foglalok, s a Zenedobozt keresem szememmel, ami...
Eltűnt...!
Folytatása következik...
