Bár a két csellós srác majdnem elfeledtette velem a kötelességemet, de szerencsére eszembe jutott monsieur Breton, úgyhogy íme. XD
André Breton: Poisson Soluble
(Oldható Hal)
- 16 -
Csak az eső isteni; ezért amikor a viharok fejünkre rázzák hatalmas sújtásaikat, elénkbe dobják bukszáikat: lázadozó mozdulatunk rajta nem egyéb egy erdő leveleinek összezsugorodásánál. Láttam egyszer tovalovagolni ezeket az eső zsabós ingmellével díszelgő nagyurakat és én fogadtam őket a vidéki tavernában. Van sárga eső, aminek a cseppje akkorák, mint az ember haja, és függőlegesen szállnak alá a tűzben, amit kioltanak - van fekete eső, ami ijesztő jámborsággal patakzik végig az ablakainkon - de főleg, ne felejtsük, hogy egyedül az eső isteni.
Ezen az esős napon, ami olyan, mint annyi más és amikor egyedül őrzöm ablakaim nyáját egy szakadék szélén, amin át könnyek hídja ível - megfigyelem a kezeimet, amik maszkok az emberek arcán, farkasok, amik olyan könnyen alkalmazkodnak benyomásaim csipkéihez. Szomorú kezek, lehet, hogy magát a szépséget takarjátok el előlem és nem szeretem, hogy összeesküvőket juttattok az eszembe. Levágatom, bizony, a fejeteket; nem tőletek várom a jeladást; úgy várom az esőt, mint egy éjszakában háromszor felemelt lámpát, mint egy vágyaim hirtelen ág-boga között emelkedő-süllyedő kristályoszlopot. Kezeim Szűzek a munka kék bélésű falfülkéiben; mit tartanak? - nem akarom tudni, csak azt, hogy az eső: délután két órakor hárfa egy malmaisoni szalonban; az isteni eső, a páfránylevél fonákjának narancsszínű esője, az eső, ami olyan, mint a kolibrik teljesen áttetsző tojása és az ezredik visszhangban hallható hangok.
A szemeim sem kifejezőbbek ezeknél az esőcseppeknél, amiket szeretek a tenyerem belsejébe fogni; gondolataim belsejében egy eső esik, csillagokat sodor, akár az arany jégtáblákkal zajló, tisztavizű folyó, amitől egymás torkának fognak esni a vakok. Az eső és én szédületes paktumot kötöttünk és ennek a szövetségnek köszönhető, hogy olyankor esik az eső, amikor süt a Nap. A világ zöldje is maga az eső; ó pázsitok, pázsitok. Az alagsor, amelynek bejárata előtt sírkő áll, amelyre a nevem van vésve, az a pince, ahol a legjobban esik. Az eső az álmaimban élő fiatal lány óriás szalmakalapja alatti árnyék, aminek szalagja az eső kuncogása. Milyen szép - és éneke, amelyben vissza-visszatérnek a híres tetőfedők nevei; milyen mélyen megráz engem! Mit tudunk csinálni gyémántokból, hacsak nem folyót? Az eső megdagasztja ezeket a folyamokat, a fehér eső, amelyben esküvőjükhöz öltöznek a nők és aminek olyan az illata, mint az almafavirágnak. Nem nyitok ajtót, csakis az esőnek és mégis, percenként csöngetnek és amikor nem hagyják abba, már majdnem elájulok bosszúságomban; de számítok mégis az eső féltékenységére, ami végül is megszabadít és amikor az álom madarainak kifeszítem hálómat, mindenekelőtt a százszorszép paradicsommadarat, a teljes esőt remélem foglyul ejteni, az esőmadarat, mint ahogy van lantmadár is. Ne kérdezzék tőlem azt sem, vajon behatolok-e nemsokára a szerelem tudatába, mint ahogy ezt egyesek álíltják; csak azt mondhatom ismét, hogy amennyiben egy üvegből való palota irányába látják haladni lépteimet, ahol nikkelezett mércék készülnek fogadtatásomra, ezt azért fogom tenni, hogy ott álmában lepjem meg a Csipkeesőt - aki állítólag a szeretőm lesz.
