...majdnem elfelejtettem. Breton-kedd.
André Breton: Poisson Soluble
(Oldható Hal)
- 14 -
Kapuzárás után a temetőben a sírom egy bárka alakjában bátran szeli a tenger hullámait. Nincs senki ebben a csónakban - hacsak nem ez az éjszaka zsalugáterén át pillanatokra felrémlő emelt karú nő, aki olyan, mint egy orrszobor az égbolt habjait szántó álmaimon. Másutt, valószínűen egy tanyaudvaron, a lúgkő kék labdájával játszik egy nő, amik, mint a körmök, lángra lobbannak a levegőben. A nők szemöldöke tintája - ez az, erre akartál kilyukadni. A nappal egyetlen, véget nem érő ünnepség volt a tengeren. Hogy a pajta felszáll, avagy leereszkedik, ez csak egy kiruccanásdolga, vidékre. Legrosszabb esetben, ha esik, a várakozás elviselhető lesz ebben a tető nélküli házban, ami felé tartunk, és amit sokoldalú madarakból és szárnyas magokból építettek. A léckerítés, ami körülveszi, egyáltalán nem zavarja álmodozásaimat, sőt: a tenger felőli oldalon, a szentimentális látvány oldalán foghíjas; ott, ahol a tenger lassan, mint két irgalmasnővér, távolodik.
Ez tehát a második nővér és a kék golyó története, valamint egy cinkostársé, aki mindig meglehetős korán fog megjelenni. A temető puha bárkáján lassan kinyílnak a vrágok, a csillagok. Egy hang így szól: "Készen vagyunk?" és a bárka zajtalanul felemelkedik. Alacsonyan siklik a megmunkált földek felett, amiknek az éneke már nem hozzánk szól, de ami igen régi és körbefollya a várkastélyokat. A bárka szétoszlatja az esti ködöt, aminek fehér lovai egyedül érkeznek vissza az éjszakában pattanásik feszült majorság istállójába, ami teljes figyelmünk, amire képtelenek vagyunk. A bárka egyik oldalán vörös növény ereszkedik alá, mint hatalmas tűzsörény. A láthatatlan fogat erősen űzi-hajtja a késlekedő pillangókat, és amikor a fények mennybemenetele az ágak burkán - mint amilyeneket az erdőkben szokás kiakasztani - éppen összetöri az út kavicsait; csak egy vasúti pályamunkás, akit bolondnak tart mindenki, emlékszik, hogy kezét felemelve, egy gyémánt nyakéket szedett, ami nehezebb volt a legsúlyosabb láncnál. A bárka, amelyben a nappal élvezetei kimerülnek - már annak, aki lát - most hófehér húzóhálóra hasonlít, mivel egy híd alatt halad el, amit megcsavart a szél. Por és homok hálója, madarak harapnak beléd és olykor elszabadulsz, hogy felfedett egy-egy fájóan szép arcot, ami olyan felejthetetlen, mint a virágvázák mélységei. Igaz, hogy viharos napokon a levelek előkelő fájdalmával zsugorodol össze, csak hogy még jobban megfoszthass engem magamtól. A felejtéshez hasonló, néma és hosszú bárka sóhajokat mímelve használja el a levegőt és mi észre sem vesszük.
Ezeket a kétértelmű pontokat sohasem hagyta el a tűz, hogy megidézze a színek gyűrűit; a tenger keresése a tömjén hullámain zajlik. Ha az emberek akarata valóra válik, ezt bizony, esküszöm, csakis a meglepetés okozhatja - a legmagasabb sziklák csúcsainak sincs abban semmi szerepük. A csillagfutás a véletlen szerint történik. A kék bolygó helyet cserélt egy hasonló természetű gyűrűvel, ami az övük magasságában veszi körül az asszonyokat és boldogtalanná sápasztja őket. A bárka ekkor rézsút szeli át a nem is sejthető sodrást, ami az éjszaka egymást metsző tekinteteiből áll. a képzelet a harangokba költözik és menekül mégis mind az ész, mint az őrület elől. Az az ember pedig, aki vagyok, a föld porondján létezett összes állomásának legszerényebb emlékével együtt, eltűnik. Azért, hogy újra közel élhessen, az asztalok táncritmusa szerint, egy elragadó női társ oldalán, aki a kegyelem húrján feszít.
