Haladunk-haladunk...
André Breton: Poisson Soluble
(Oldható Hal)
- 12 -
Egy újság eleddig kiadatlan pszichikai eljárások közlésére specializálta magát, aminek időszerű és alkalmi voltáról egyébként teljesen eltérőek voltak a vélemények. Úgy látták tehát jónak, hogy egyik legjelesebb riporterüket bízzák meg: férkőzzön az emberölés tudományának nagymestere közelébe azzal a kifejezett céllal, hogy kitudakolja a nemes kutató véleményét, aki a halál gépezetének reformján dolgozott, ami egyébként már hosszabb ideje esedékes volt - különösképpen, ami az erőszakos halál gyászmenetét illeti, amit nem valami erkölcsös dolog nem k tudni megkülönböztetni a kötelező haláltól.
Az újságírónak nem kis fáradságába került becsempészni magát a tudós laboratóriumába; s hogy ez végül sikerült neki, az egy ismerőse, egy rossz asszony segítségnek volt köszönhető, aki a tanár mellett mint asszisztens működött.
Egy napon zabasztag mellett halad el, ami a kínzószerszámok egyik legújabb modelljét rejtegette az avatatlanok szeme elől s amikor leszállt az éjszaka, sikerült meglátogatnia a mester lakását anélkül, hogy megzavarta volna a pácienseket, akik ott bizonyos testükhöz lapuló üveglapokon feküdtek, merev tartásban. Egyike azoknak, akik felhívták magukra a figyelmét, egy viszonzott szerelemtől szenvedő asszony volt, aki T. Professzor progresszív deperszonalizációval kísérletezett, amitől igen jelentős eredményt várt. Így például minden reggel átadtak ennek a nőnek egy állítólag a szerelmétől származó levelet; ami ugyanakkor legtökéletesebb példája volt a gondolatok minden ékes fordulatának, amit csak el lehet képzelni és aminek újabb, különlegesen mérgező fajtáit csak nemrégiben honosították meg. Ezeknek a ritka virágoknak, valamint egy sor jelentéktelen kis hazugságnak a keverékétől a kutató annyira ártalmas hatást várt, hogy a kísérleti alanyról azt lehetett mondani: lemondtak róla.
Egy másik beteg, egy tizenöt év körüli fiú, képekkel való kezelésben részesült, amik a következő torzulatok kifejletét mutatták: minden reggel, ébredéskor, kompenzációs szeánsz volt műsoron, aminek folyamán felhatalmazták a gyereket, hogy éjszakai jogait érvényesítse, természetesen, a lehetőségek határain belül - ezt azonban minden eszközt megragadva igyekezett kitolni, ideértve a legközönségesebb szemfényvesztéseket. Ily módon érték el például nála egy egészen különlegesen mesterséges érzelmi felindultság állapotát, ami hasonló volt a durva visszautasítás hatásához; ami lehetővé tette, hogy áttérjenek a következő periódusra, mihelyt a betegnek, aki jelezte, hogy szomjas, egy pohár víznek álcázott piócákat hoztak. A második félidőben aztán arról volt szó, hogy mind a kozmográfiát, mind a kémiát, valamint a zenét is közvetlenül, képek útján tanítsák neki. Kézenfekvő, hogy szükséges volt ezeknek a tudományoknak bizonyos alapvető szabályait általánosítások eszközével oltani a betegbe. Így történt például, hogy az iskolatáblát, aminek az volt a szerepe, hogy azon mutassák be a levezetéseket, egy igen elegáns, fiatal pap alakította, aki úgy vélem, a testek szabadesésének törvényét mint istentiszteletet celebrálta. Egy másik alkalommal majdnem teljesen meztelen fiatal nők teóriái fejtették ki ritmikus mozgással az erkölcsöket. Ez az igen tehetséges fiatal gyerek, aki T. professzor számára a tervezett nagyszabású bizonyíték szerepére volt hivatva s akit ily módon megfosztottak minden elvont gondolat lehetőségétől - bár az absztrakcióra való törekvéstől nem - végül képtelen volt a legelemibb vágyat is érezni; állandóan gondolatai forrásához kényszerült vissza éppen maguknak a képeknek az eredményeként, amelyeknek mindnek az volt a célja, hogy halálos megszállottsággá váljanak benne.
T. professzor a rákövetkező napon szándékozta bemutatni szisztémáját egy teljesen üres előadóteremben, aminek mennyezetét különleges síktükör képezte; de az ezt megelőző éjszaka folyamán a riporternek az az ötlete támadt, hogy ezt két egyenlő részre osztja s ezeket aztán tetőzet alakjában helyezi el a konferenciaterem fölött, majd pedig a tudós tökéletes hasonmásának maszkírozva magát, ugyanabban a pillanatban lépett be a terembe, mint a professzor. Miután lassan helyet foglalt a tanár mellett, egy kedvező napsugár megvilágításában sikerült egyetlen szó nélkül meggyőznie a rettegett inkvizítort, hogy a nap tüzének pojácái, akikkel az amfiteátrumban szereplő fiú olyan bizalmas viszonyban állt, azzal szórakoznak, hogy megkettőzték őt: egyikük lehet cselekvő, a másikuk passzív személyisége - ami ez utóbbit igen szimpatikussá tette a professzor előtt és arra bátorította, hogy bizonyos intim gesztusokkal illesse a riportert.
Sajnos, a dolog nem maradt annyiban, mer amikor ez utóbbi nyomdafestéket nem tűrő bizalmaskodás tárgya lett és enyhén elhúzódott tőle; a tudós gorombán nekirontott s egy gipsszel telt kádba kényszerítette belépni amiben aztán jól megmerítvén nekilátott, hogy a halott Marat fenséges pózában merevítse meg őt - de egy, a Tudományos Kíváncsiság által legyilkolt Marat pózában, akinek aztán allegorikus és fenyegető szobrát maga mellé állíttatta fel. Az ankétnak így vége szakadt és az újság, ami azt eredetileg elindította, később hozzájárult a haladás tűzvészének a meggyújtásához.
