Haladunk-haladunk, a végén még eljutunk az Oldható Hal végére. =D De egyelőre ez a tizedik fejezet - a 32-ből x3 már majdnem az egyharmadán túl vagyunk!
André Breton: Poisson Soluble
(Oldható Hal)
- 10 -
Szilárdul leszögelt láda falán át egy ember nyújtja ki lassan előbb az egyik karját, aztán a másikat - de sohasem egyszerre mind a kettőt. Majd a láda lecsúszik a partok lejtőjén, a kar eltűnik s az ember - hová lett? Hol van az ember - kérdezik a patakok nagy nyakravalói - hol van? visszhangozzák az éjszaka cipellői. A láda pedig fától-fáig zökken s ezek néhány órán át kék napsütést kápráztatnak előtte, amíg egy bika, bátrabb a többinél, meg egy szikla, meg sem kísérlik, hogy leszakítsák az oldalát. Megjegyzendő furcsaság: a láda oldaláról a szokásos FENT és LENT feliratok hiányoznak és úgy hallom, ott, ahol azt kellene olvasni: TÖRÉKENY egy pásztor ezt a feliratot látta: PÁL és VIRGINA. Igen, Pál és Virgina, szó szerint ezt. Először nem akartam hinni a fülemnek, akár egy szép, tarka hernyó, amikor az úton átkeltében jobbra-balra tekintget. Végül is egy düledező fogadó első emeletén találtam rá a ládára, miután egy napon keresésére indultam; holott nem volt más útmutatásom, mint azoknak az utánozhatatlan jeleknek a lenyomatai, amiket a vakmerőség üt rá az eseményekre, amikbe egy csoda vegyült.
A láda egyenesen állt a talpán a lépcsőház pihenőjén egy sötét sarokban; holmi vasból való bölcsők és néhány hering feje között. Úgy hatott, mint amit némileg megviseltek az események s ez természetes is volt; ámde mégsem eléggé ahhoz, hogy ne akartam volna kivinni a fényre. Úgy foszforeszkált azonban, hogy nem is gondolhattam arra, hogy feladom postán - a többi csomagok a mohát hívták volna segítségül és talán még azokat a tengeri kabócákat is, amiknek pályája ugyanakkora a víz alatt, mint a levegőben és amiknek szikrát hány a szárnya, amikor kézbe vesszük őket. Vállamra vettem tehát Pál és Virginiát. Erre azonnal félelmetes vihar tört ki. A sötétségben a házakból csak a szekrények belseje maradt látható: az egyikben halott leányok ültek, másokban egy önmagára visszagyűrődő, fehér forma volt, ami egy kétszeresen is túl hosszú zsákra emlékeztetett; ismét másokban húsból, igen: eleven húsból való lámpa gyulladt ki. Eszembe sem jutott, hogy karommal takarjam el a szememet, ugyanis azzal voltam elfoglalva, hogy ajkaimból fogadalmak csokrát csücsörítse - amiket tudtam, két nappal később meg fogok szegni.
A ládában nem volt, csak két kupac keményítő. Pál és Virginia ennek az anyagnak két kikristályosodott halmaza volt, ezeket azonban soha többé nem láttam viszont, mert ez időtájt újra elővett a szerelem és olyan további különcségek túlzásaiba sodort, hogy ezekről majd akkor számolok be, amikor több időm lesz.
