És lám, megéltem ezt a szombatot is, úgyhogy itt a második, s egyben utolsó része John Keats remekművének. ^^
John Keats: Lamia
Második rész
Kunyhóban szerelem, kenyéren és vizen:
por és hamu - bocsáss meg, Szerelem!
Kastélyban szerelem: végül bizony
remete-böjtnél kínzóbb fájdalom -
ez itt csupán kétes tündérmese,
választottak értik, más senkise.
Ha él Lükeiosz, s ő adja tovább,
tanulságán ráncolná homlokát,
sőt, nem tűrné; de üdvük kurta lett,
s lágy hangba nem vegyült sziszegő gyűlölet.
Amellett éjjel, rémítőn kiáltva,
a Szerelem, mert irigy lett e párra,
ijesztő fényű szárnnyal zümmögött
a szemöldökfán, ajtajuk fölött
s a tornác padlatán parázsként szökdösött.
Mert mindez romba-dőlt; egy heverőn,
mint trónon, úgy pihentek estidőn,
egymás mellett; lágy függöny szövete
szellősen libbent a szobán ki-be,
aranyzsinórról, így mutatva meg
fátyoltalan a nyári, kék eget,
két márványoszlop közt: - nyugodtak ott,
hol szoktak édesen, szemük csukott,
de résnyire szerelmük nyitva tartja,
hogy lássák egymást, bárha félig alva;
mikor egy külvárosi domb alól,
fecskét elnyomva, gyors trombita szól,
majd elcsitul - Lükeiosz felriadt,
s fejében már zümmög a gondolat.
Először volt, mióta drága vétek
bíborral bélelt kastélyba tévedt,
hogy túlgondolt arany határain,
az elhagyott, zajos világra, kinn.
A lány, ki mindig áthatóan éber,
fájón látta igazolódni érvvel,
hogy van valami több, mint amit ad
az ő hatalma, és sírvafakadt,
mert tudta: túlgondol szerelme rajta,
s egy percnyi gondolat a vágy lélekharangja.
"Miért sóhajtasz, te szép?" súgta a férfi.
"Miért tünődsz?" A nő így visszakérdi:
"Elhagytál engem; - mondd, most hol vagyok?
Nem szívedben, gond nyomja homlokod;
nem, nem, elengedtél; s én messzire
szállok hazátlan: így kell lennie."
S szólt az, nyitott szemére bukva mélyen,
hol aprón tükröződött édenében:
"Ezüst planétám, esti s hajnali!
Magányodról hogy' tudsz szót ejteni,
míg én vágyom, hogy szívemben a kín
kettős legyen, s mélyebb a karmazsin?
Hogy csaljam, vonjam, zárjam lelkedet
lelkembe s útvesztőbe rejtselek,
mint rózsabimbó elzárt illatát!
Egy csók, úgy - s lásd, mi a szomoruság.
Hogy tünődtem! Mint mondjam el? Figyelj!
Mily földi lénynek van zsákmánya, mely
zavarba ejt, s bárkit megszégyenít,
ha olykor győztesen járkálni engedik,
s fenséggel, ahogy én örvendenék neked
rekedt Korinthosz lármája felett.
Ellenség hallgat, jóbarát kiált,
míg nászkocsid zsúfolt utcákon át
fény-küllőn gördül." - Reszketett a lány
arca; nem szólt, csak bús lett, halovány,
fölkelt, elébe térdelt, könny-esőt
ontott beszédén, majd kérlelte őt
kezét szorítva: változtassa meg
szándékát. Az heves, önfejü lett,
hogy több erővel formálja eképp
a lány félénk és vad természetét:
közben, minden szerelme ellenére,
elnyomva jobbik énjét, furcsa kéjre
gyúlt fel a lány gyöngéd, új bánatán.
Vágya könyörtelen lett, sőt talán
vad, vérengző, ha lehet ily személynél,
kinek nincs homlokán kidagadó, sötét ér.
Oly finom volt a fékezett harag,
mint egy Apolló, ha kígyóra csap. -
Ó, kígyó! nem, nem volt kígyó e nő,
csupa tűz volt, zsarnoknak engedő,
s legyőzetve hozzájárult a perchez,
mikorra nászát tervezi a kedves.
Igy suttogott az ifju a sötétben:
"Van neved biztosan, bár sose kérdtem,
őszintén szólva, sose hittem én,
hogy földi lány vagy, hanem égi lény,
és most is úgy hiszem. Van hát neved,
amely káprázatodhoz hű keret?
E városos világon rokonod,
barátod van, s nászunkra meghivod?"
"Nem", mondta Lamia, "nincs barátom egy sem,
széles Korinthosz alig ismer engem:
szülőim csontja poros urna öblén
nyugszik, ahol ne ég kigyujtva tömjén,
sujtott fajuk kihalt, én magam élek,
s a szent szertartást elmulasztom érted.
Kedve szerint hívd vendégeidet;
de ha bennem örömre lel szemed,
amint látszik, ne hívd az esküvőre
vén Apollónioszt - rejts el előle."
Lükeiosz meghökkent e vak szavakra,
faggatni kezdte, ám az megriadva
alvást színlelt; majd a mély álom árnya
a férfit is lassan magába zárta.
Szokás volt, hogy pirosló est előtt
engedték el a mátkát a szülők,
lefátyolozva, hintón, s ünnepét
fáklya, virág és nászdal zengte szét,
s más látványosság: ám nem volt barátja
az ismeretlen lánynak. Így magába,
- Lükeiosz elment, hívni száz rokont -
és tudva, meg nem győzi a bolond,
s díszre-vágyó ifjú szivét sosem,
öltöztetni kezdte, gondterhesen,
pompába azt, ami keserüség.
Megtette, bár kétes, honnan, miképp
jöttek. s kik voltak gyors lakájai.
Szárnycsattogást lehetett hallani
ajtón, szobán, s már villant hirtelen
a széles-boltú bájt sugárzó díszterem.
Szellem-zene sóhajtott egymaga,
tündér-fedél magányos oszlopa,
mint aki fél, hogy foszlik a varázs.
Friss cédrus, mely banános, pálmafás
tisztást utánzott, hajlott kétfelől,
s mint mátka-sátor nyúlt magasba föl:
két pálma, két banán és így tovább,
lent száruk szétvált, s úgy ért, ágtól-ág,
templomhajónyi térbe; s mind alatt
körben faltól falig lámpa-folyam szaladt.
Ily mennyezet alatt friss lakoma
illatozott. Lamián díszruha,
s járt némán, sápadtan, mint ki belül
elégedett, elégedetlenül,
s elküldte szolgáit, hogy gazdagítsák
falak, fülkék minden ciráda-titkát.
Síma-márványu fatörzsek zugát
jáspis-lap födte el; majd kicsi fák
kuszó képmása indázott tovább,
s a nagyokat csigásan fonta át.
Látva, hogy jó: makacsul, hirtelen,
szobájába zárkózott csöndesen,
felkészülten a durva dáridóra,
mikor a szörnyü had magányát széttiporja.
Eljött a nap, a pletyka nép vele.
Őrült fiú! Miért veszed semmibe
a néma áldást, titkos perceket,
zárt lugasod miért látják köz-szemek?
Jött a tömeg; mind szorgos volt a vendég:
a nagy kaput bámulva nézegették,
s ámultan léptek be: a teljes utcát
gyermekkoruktól emlékezve tudták
hiánytalannak, s nem látszott soha
e büszke birtok, s pompás csarnoka;
siettek hát be mind, kiváncsin, tétova.
Csak egy volt, kinek szeme szigorú,
s nehéz léptekkel ment, csupa ború;
ez Apollóniosz: bár nevetett,
mintha bogos kérdés oldódna meg,
mely, eddig békés elméjét zilálva,
most enged: - úgy volt, mint előre látta.
A zajos csarnokban találkozott
tanítványával. "Nem szokott dolog,
Lükeiosz" szólt, "hivatlan törni rád,
s erőszakos, nem kívánt társaság
módján zavarni sok ifjú barátod
vidám körét; de mégis megbocsátod,
mert így kell tennem." Lükeiosz pirult,
s a vénnek belsőbb ajtókhoz vonult,
békítő szókkal, előzékenyen,
hogy a szofista kezesebb legyen.
Tündöklő volt a lakoma-terem,
átható illat járta fényesen,
minden fal-síknál égett sűrü fisttel
egy tömjéntartó, rajta mirrha, füszer,
mindet triposz emelte, s karcsu láb
támaszkodott ívben a gyapju-lágy
szőnyegre: így ötven füstkoszorú
szállt ötven tartóból, lágy-vonalú
útján föl-föl, s amint emelkedett,
úgy tükrözte a fal az iker-felleget.
Selyempamlaggal, mell-magasan állt
tizenkét kerek asztal, leopárd
lábakon, hordva színarany kupát,
s háromszor áldott bőségszaruját
Ceresnek, s állt nagy tálakban, komor
hordókból szűrt ujjongó fényü bor.
Így volt terítve ünnepi seregre,
s mindegyik asztalon kis istenkép-erekye.
Mikor az átriumban a hivottak
örvendtek már a hűvös szivacsoknak,
mit szolgák húztak lábon és kezen,
s szagos olaj hullt ünnepélyesen
hajukra is, indultak lakomára,
fehér ruhában rendben megtalálva
pamlagjukat és törték fejüket,
hogy ez az óriási bőség honnan ered.
Lágy levegő lengetett lágy zenét,
s fojtottan folyt a halk, görög beszéd
a vendégek közt, mert halk volt a szó,
amíg a bor csak lassan csorduló;
de, hogy agyig szállt a boldog nedű,
erősödött szavuk, s a nagyszerű
hangszerek dallama: - a dús szinek,
a tér már omló, pompás falszövet,
nektár-étkek, tető, mely szinte mennybolt,
szép szolgahad, s Lamia lénye nem volt
- most, hogy a borból rózsás kedv fakadt,
s széttörte az emberi gátakat -
oly idegen; mert a bor, drága bor,
a túl-istenihez, s túl-széphez elhatol.
Bakkhosz isten hamarosan delelt,
arcuk pirult, szemüknek fénye telt,
arany fűzvessző-kosárral behozták,
amit kinál tarolt völgy, hasgatott ág:
minden szinü és illatú füzért,
kilincs-magas halomban, kedvükért,
hogy mind megkapja épp, amit kiván,
s diszítse homlokát, elnyúlva pamlagán.
Lamiát mi diszítse? S a fiút?
s a bölcs Apollóniosznak mi jut?
Kerítse a lány fájó homlokát
páfránylevél s szomorufűzfa-ág;
s az ifjunak hámozzunk sebesen
egy thürszoszt, hogy szemén a figyelem
feledésbe ússzék át; és a ráncos
bölcs homlokán harcoljanak bogáncsok
lándzsafűvel. Nem száll-e a varázs,
ha hozzáér a hideg gondolkodás?
Roppant szivárvány volt egyszer az égen:
szövetét tudjuk - számontartja régen
a mindennapi dolgok lajstroma.
Angyal-szárnyat lenyír a filozófia,
rejtélyt szabályba tör, s szellem-lakott
eget kifoszt és kincses gnóm-lakot -
szivárványt bont, ahogy a lenge-szép
Lamiát nemrég árnnyá fújta szét.
Mellette ült, boldogan, főhelyén,
s más arcot nem látott a vőlegény,
majd fékezve a vágy kábulatát,
teli kupát vett, így pillantva át
a széles asztalon, s mig esdve várt
a ráncos agg szeméből egy sugárt,
köszöntötte. A kopasz bölcselő
szemét a lány zavartan reszkető
szépségére szögezte mozdulatlan,
mig a báj s büszkeség csak remegett riadtan.
Lükeiosz akkor megragadta márvány
kezét a lánynak, rózsaszinü párnán:
jeges volt, s rá is átszállt a hideg;
majd forró lett, s szivéig lüktetett
a nem-természetes hő árama.
"Mi történt hát? Mitől félsz, Lamia?
Ismered őt?" szegény lán nem felelt.
Nézte a lányt, s nem látott semmi jelt,
hogy hallotta gyötrött esedezését;
nézte, s megbillent benne az öt érzék:
szépségét éhes rontás nyelte be,
idegenül tekintett két szeme.
"Lamia" kiáltott - nincs lágy felelet.
A hangosan mulatozó tömeg
elcsöndesült, nem hallottak zenét sem;
a mirtusz-ág elszáradt száz füzérben.
Hang, lant, öröm fokonként elcsitult,
halottas csend nőt óhatatlanul,
mig szörny-jelenlétté tornyosodott;
nem volt, kinek haja nem borzadott.
"Lamia!" sikoltott a fiú; sikoltás
s visszhangja szólt csak, senki sem felelt más.
"Menj, rút álom!" kiáltott, s nézte újra
a mátka arcát, hol az ér azúrja
arányos homlokot már nem fedett;
nem volt hamvas az arc, süppedt szemek
nem gyúltak föl: - mindennek vége már;
nem volt szép Lamia, ült, mint fehér halál.
"Te szívtelen, húnyd le rontó szemed!
fordítsd el, hitvány! vagy az istenek
jogos átka, kiknek képmásait
félelmes jelként látod itt,
szúrjon szemen tövisként, légy te vak,
gyötrelmesen; s magadra hagyjanak,
a lelkifurdalástól reszketeg
vén gyöngeségben, mert bűnös szemed,
hiába már gőgös szofisztikád,
varázslást űz, förtelmes mágiát!
Korinthosziak! nézzétek a hitványt!
Amint pillátlan pillantást feszít ránk,
megszállott, démon! Korinthosziak!
Mátkám elhervad hatalma alatt."
"Bolond!" szólt a bölcs, halk volt, megvető;
halál-nyögés felelt, sziven-verő,
Lükeioszé - s ledöndült hallgatag
a fájó kísértet mellé hanyatt.
"Bolond! Bolond!" szólt az, és szeme még
nem mozdult, lágyult most sem: " Én a lét
minden bajától óvtam életed,
s most, mint kígyó zsákmányát nézzelek?"
Ekkor Lamia végsőt lehellt; a vén szem
átjárta éles dárdaként egészen,
merőn, kegyetlen, szúrón: ő pedig
ha gyönge kéz még mondhat valamit,
csendre intette, de reménytelen,
az nézett, nézett, nem mozdulva - nem!
"Kígyó!" ismételte; és a kimondott
szóra a lány sikoltva szertefoszlott:
s Lükeiosz karjából kiszállt a kéj,
mint testéből a lét, mig nőtt az éj.
Magas ágyán feküdt! - körben barátok -
feltámasztották - ér és szív megállott,
csak vőlegényruhás, nagy, súlyos teste rángott.
