Dupla-poszt. Mert épp ráértem...
...és mivel már egy párszor rádöbbentem, hogy John Keats Lamia című verse nem elérhető az interneten magyarul, úgy döntöttem, hogy bemásolom. (Igen, ezt is. x'D) Úgyhogy a Breton-keddeken felbuzdulva, mától kezdve Lamia-szombatok is lesznek. x'D (De csak kettő, mert ez a mű - szerencsére - csak két részes. Egyben nem merem feltenni, mert nem olvasná végig senki - nem mintha így végigolvasná x'D - és amúgy is csak az első felét tudtam lemásolni szerdán, úgyhogy a következő rész majd jövő szombaton jön, addig is lesz min izgulnotok. Hogy vajon Tadeshi megéli-e a jövő szombatot, vagy sem. x'D) Úgyhogy, tessék parancsolni.
John Keats: Lamia
Fordította: Nemes Nagy Ágnes
Első rész
Rég, mielőtt a tündér-nemzedék
elvette nimfák s faunok erdejét,
mig Oberon királyi jogara,
s gyöngy-harmat-kapcsu köntös, korona
föl nem vert még drüád- s szatír-hadat
a káka, páfrány, kankalín alatt -
a mindig-bódult Hermész odahagyta
trónját s szerelmi tolvajságra kapva:
olümposzi fényt orzott Juppiter
felhőcsücskiről, így kerülve el
a porkoláb szemét s magát bevette
a Kréta partján zúgó rengetegbe.
Mert egy nimfát rejtett a szent sziget,
elé-térdelt patás szatír-sereg,
fehér lábához szórta száz triton
gyöngyét, imádva őt a partfokon.
A forrásnál, hol fürdött, lábnyomán,
a réten, hol járt, annyi adomány,
amelyről egy Múzsa se képzeleg,
bár ékszerládánk nyitva: Képzelet.
Ó, lábánál a vágy milyen világa!
Így vélte Hermész, s fölgyúlt égi lángra,
mely szárnysarkától két füléig ér,
s két rózsa az, nem liliomfehér,
arany hajában már, mely meztelen
vállára hull, féltékeny-fürtösen.
Vadonba vágott, völgyből völgybe tért,
virágra fújta az új szenvedélyt,
forrásokig hatolt folyók nyomán,
hogy tudja, hol veti titkos ágyát a lány:
hiába, kincse meg nem lelhető,
s magányos földön így pihent meg ő,
tünődőn, mig féltékenykedve lát
minden fa-istent, sőt, valódi fát.
Amint ott állt, hang riasztotta föl,
mely érző szívben más kínt elsöpör,
csak szánalom marad: s így szólt a hang:
"Koszorújával meddig zár e hant?
Mikor lesz testem, mely életre hív,
s gyönyörre, vágyra és a száj, a szív
piros tusáira! Én nyomorult!"
Galamb-láb Hermész halkan átnyomult
bokor s fa közt, sutrálva, mig siet
busa gyomot és fölmagzott gyepet,
mig egy vonagló kigyóra akadt,
körben gyürűzve páfránytő alatt.
Mint tarka Gordiusz-csomó, olyan
cinóber-foltos, kék és zöld-arany,
csíkos, pettyes, mint zebra s leopárd,
páva-szemes, majd kármin-sávra vált,
s holdakkal hintve, mik lélegzetére
eltűnnek vagy kigyúlnak vagy sötétbe
szövik be őket szürkébb kárpitok -
s ez a Szivárvány-bőrű jajgatott,
úgy látszott, vezeklő tündérleány,
démon úrnője, vagy démon talán.
Sápadt tűzzel derengett taraja,
mint Ariadnén csillag-tiara;
feje kígyó, de ó, keserü-édes!
A szája nőé, minden gyönggyel ékes;
és a szeme: ilyen szem mit tehet?
Csak sír, sír, hogy ily szépnek született.
Mint Proserpina sír a vesztett Dél felett.
Torka kígyó, de a szó, mit beszélt,
színmézként csordult a Szerelemért,
s így; míg Hermész szárnyán támaszt keres,
mint gubbadt sólyom, mely zsákmányra les.
"Szép Hermész, lengő, tollas korona,
fényes álmom volt rólad éjszaka:
arany trónon láttalak ülni én
istenek közt, vén Olümposz hegyén,
magad voltál bús; nem hallgatva meg
a lágy, lant-ujju Múzsa-éneket,
sem az Apolló torkán lüktető dalt,
ha maga énekelt, a hosszú, hosszu sóhajt -
bíbor-pehely ruhában láttalak,
felhőn törtél át, mint a pirkadat,
s mint fényes dárda, mit Phoibosz hajít,
Kréta felé suhantál; s itt vagy, itt!
mondd, jó Hermész, meglelted-é a lányt?"
Léthe csillaga késni nem kivánt
rózsás ékesszólással, s kérdezett:
"Lágy-ajku kígyó, égtől ihletett!
Te szépséges füzér, te méla szem,
amit kivánsz, minden tiéd legyen,
csak mondd meg, nimfám merre tünt-szaladt -
hol él?" "Szép bolgó, jót igért szavad" -
szólt a kígyó - "de esküdj meg rá, te Fény!"
"Kígyós pálcámra esküszöm meg én" -
szólt az- "s csillagdíszedre és szemedre!"
Nyíló virágra hullt komoly szava lebegve.
Majd szólt a fényes kígyó-lány eképp:
"Te gyönge szív! nimfád, akár a lég,
oly szabadon, nem láthatón suhan
a tüskétlen vadonban; titokban
tölti napját; gyors lába láthatatlan
nyomot hagy csak virágon, lágy harasztban;
telt ág, fáradt kacs gyümölcsét szedi.
nem láthatón és úgy megy fürdeni:
s szépségére hatalmam fátyla hull,
hogy óvja őt támadhatatlanul,
s vágyó szemmel ne tudjon rátapadni
faun, szatír, vagy Szilenosz, a vaksi.
Gyötrő vágyuktól már oly halavány,
oly űzött lett az örökéltü lány,
hogy szántam őt, s intettem: fürtjeit
varázs-szirupba mártsa, óva így
báját, nem láthatón, de szabadon.
Csupán te, Hermész, más nem láthatja meg,
ha megsegítsz, s beváltod esküdet!"
Hermész száján új esküvés fakadt,
s a kígyót úgy járták át a szavak,
mint rezgő, lány, zsoltári áhitat.
Fölkapta boldog, kirkei fejét,
tüzesre gyúlt és suttogott ekép:
"Nő voltam én, hadd legyen asszonyi
formám oly vonzó, mint a hajdani.
Korinthoszi fiút szerettem - ó, csoda!
Add alakom, s hol ő van, így oda.
Hajolj le most, szemedre hadd fuvok,
s édes nimfádat máris láthatod."
Félig-zárt szárnnyal szállt le szeliden
Hermész, ő ráfújt, s látták hirtelen
a mosolygó leányt, mellettük a gyepen.
Nem volt az álom: vagy tán mégis az,
istenek álma mindig szín-igaz,
s örömük: álom, hosszu, halhatatlan.
Egy égő percig szinte visszapattant
a lány bájától, némán villogott;
majd a füvön, hol nem hagy lábnyomot,
az ájult kígyót érte lágy keze,
s varázsát könnyedé bizonyitotta be.
Majd a nimfára nézett, csupa könny
volt a szeme és hizelgő öröm,
s lépett felé: ő, mint a hold fogyóban,
sápadt előtte, félt és egyre jobban
rázta a sírás; záruló virág,
mely önmagába hull az éjen át:
de az isten becézte hűlt kezét,
szeme mozdult, hő áradt benne szét,
s mint új virág, mit reggel méh-sereg lep,
kinyílt, s mézet kínált a napmelegnek.
Nem-sápadón kerestek rejteket,
nem úgy, mint a földi szerelmesek.
Magára hagyva kezdett vedleni
a kígyó, zúgtak őrült sejtjei,
száján tajték, a fű behintve hervadt,
oly édes volt, s oly fertőz a harmat;
szeme fülledt, üveges isznyat
ült rajta tág, forró pillák alatt,
foszfort, szikrát lövellt, hűs könnye nem fakadt.
Kigyujtva testén mind a színeket,
vonaglott, skarlát kínban lüktetett:
majd szétömlött mély, vilkán-sárga szín
a holdas test szelid szépségein;
s elbontott, mintha láva rétbe szánt,
ezüstös páncélt, arany paszományt;
csík, sáv és petty: egyforma éjszaka,
félholdja hunyt és hullott csillaga:
úgy, hogy hamar mindent levetkezett,
zafirt, smaragdot, ametiszteket,
ezüst-rubint: s lefosztva hirtelen,
más nem maradt, mind rútság s gyötrelem.
Taraja fénylett még; amint lehullt,
vele tünt el ő is váratlanul,
s a légben új hang pendült, mint a lant,
és szólt, "Lükeiosz! Drága!" - szállt a hang,
s deres hegyek közt fémes, könnyü köddé
foszlott szét: Kréta nem látta többé.
Hová szállt Lamia, most már ifjú nő,
új szépség, pompás és előkelő?
Abba a bölgyba, hol az haladt át,
ki Korinthoszból szegi Kenchreiát;
s a vad hegyek lábánál ott pihent meg,
hol Pera zord forrásai erednek,
s egy más, kopár hegyhát alatt, amely
le, délnyugatra, ködfelhőivel
Kleónig terjed. Némán állt meg ott,
fölötte friss madárszárny csapkodott,
szépen, egy tónál, mohos szegleten,
s a tóba nézett szenvedélyesen,
hogy lássa, mire változott a sok baj,
s ruhája lengett, sárga nárciszokkal.
Boldog Lükeiosz! - mert szebb volt a lány,
mint fürtjeit fonó szűz, mindahány,
ki sóhajttt, pirult, vagy gyönge rét
füvén bontotta dalok köntösét;
legtisztább lány, de szerelemben ő
a piros szív legmélyét ismerő:
egy órát élt, s már látja élesen,
hogy mi öröm, s mi szomszéd gyötrelem;
fölismeri a szeszélyes határt,
érintő pontot megcserélve vált,
csalóka játszmát értőn bonyolít,
majd szétszedi kétes parányait;
mint kit Érosz iskolája nevelt,
s végzett növendék lett, szép és kegyelt
mig a leckeidő sóvárogva letelt.
Hogy ez a szép lány oly képtelenül
miért sírt az úton, az majd kiderül;
előbb elmondjuk, hogy' elmélkedett,
hogy' álmodott sok furcsát, fényeset,
mit kígyó-rabként hallott valaha,
mert szellem elvitte bárhova.
Az Édenbe, vagy hol Nereidák
hajlengető, nagy hullámokon át
kigyózzák Thétisig a gyöngylépcsők fokát;
vagy, hol Bakkhosz hörpöl hatalmasat,
elnyúlva mézgás szál-fenyő alatt;
vagy Plutóhoz, hol villogón mutat
Vulcanus oszlopa piazza-vonalat.
S városokba vitte a képzelet
olykor, dáridót látni s ünnepet;
s egyszer, a földre küldve álmait,
Lükeioszt látta, a korinthoszit,
irigy faj közt elsőként kocsizott,
mint ifju Zeusz, arca tiszta, nyugodt,
s halálos vágyra gyúlt fel érte ő.
Most alkony jött, esti-pille-idő,
s tudta a lány, az ifju erre tér
Korinthoszba a partról; mert a szél
keletről fújt, s gályája érces orra
a rakpartot most érte csikorogva
Kenchreia révjén, mert épp beúsztak
Aiginából; ott áldozott Zeusznak
az ifju - ott, az isten templomán
márvány ajtó nyilik, és tömjént, vért kiván.
Baját Zeusz értőn hallgatta meg;
s mert elvonult - szeszélyes vakeset -
társaitól, s úgy vágott a hegyélnek,
tán únta a korinthoszi beszédet:
nem gondolt semmire, ment, egymaga:
de, hogy felkelt az este csillaga,
odagondolt, hol az ész haloványabb,
várták, fél-fényben a platóni árnyak.
Lamia látta: jött-jött közelébb,
surolta szinte, s horda közönyét;
saruja oly puhán járt a mohán,
oly szorosan mellette, s állt a lány,
nem láthatón; ő ment, lezárt titok,
köpenyként fedték a gondolatok -
a lány királyi-szép nyaka, s szeme
utánafordult - s szólt, "Ó, hallod-e,
Lükeiosz, itt hagy, itt e dombokon?
Nézz vissza! s keljen menned szánalom!"
Úgy is tett; s nem hidegen, szinte félve,
de Orpheusz Euridikére;
oly gyönyörrel hallgatta lágy szavát,
mint ki élvezte már egy teljes nyáron át;
szeme itta szépségét, cseppre-csepp,
körömpróbáig, kétes serleget,
s az telt volt mégis, - és mert rettegett,
hogy nem mutat kellő tiszteletet
s elszáll a lány: hódolni nyílt a szája;
szemérmes lett a lány, látva, hogy leigázta:
"Ne hagyj! Nézz rám! Ó, tündér, szemgolyómat
bár elfordíthatnám valaha rólad!
Szomoru szívem, kérlek, rá ne szedd -
elpusztulok, ha itthagysz engemet.
Maradj! Légy bár folyón najád, maradj!
Távolról is folyódnak ura vagy;
Maradj! Legyen bár erdő szép hazád,
fölissza az magától harmatát;
légy földreszállt plejád, egyik hugod
nem kelthet tán kell összhangzatot
szférádban, mint ezüst helyettesed?
Fülem nem hallott még oly édeset,
mint most szavad, s ha híved itthagyod,
emlékedtől én árnnyá sorvadok -
ne menj, könyörgök!" - "Hogyha maradok",
szólt Lamia, "itt taposva agyagot,
s lábam e tüskés virágokra lép,
mit szólsz, teszel, mely varázsnak elég,
mellyel hazám emlékét elfeded?
Nem kérheted, hogy kószáljak veled
hol nincs öröm, e völgyön és hegyen,
s hol halhatatlanság s üdv nem terem!
Tudós vagy te, Lükeiosz, tudhatod,
föntibb szellem földi éghajlatot
el nem viselhet: jaj, szegény fiú,
mily levegőd van, tisztább illatú,
hogy lényem enyhítsd? Mily lágy palotád,
hol minden érzéket gyönyör hat át,
s hol varázsom alatt enyhül a szomjuság?
Ó, nincs - ég áldjon!" Szólt, karját kitárta,
s lábujjon nyujtózott. Az veszni látva
amit remélt magánya vigaszául,
szerelemről dadogva földre-ájult.
A kegyetlen hölgy nem adta jelét,
hogy fáj a kedvesét ért gyöngeség,
sőt inkább, ha sze csillogóbb lehet,
csillogóbb szemmel keresett helyet
száján szájának, így keltve, akit
hálójába bűbájjal bonyolít:
egy szédületből másikba riadt
a férfi, ő meg boldog dalba kap,
lét, szépség, és a vágy és minden fölszakadt,
földi lantnál égőbben énekelt,
csillagok fény-szive lélegzetfojtva vert.
Majd oly reszkető hangon suttogott,
mint kik magányt s biztonságos zugot
most lelnek csak, sok gyötrő nap után
s nemcsak szemük beszél; tisztítsa, szólt a lány,
kételytől szívét, emelje fejét,
mert hiszen asszony ő és más egyéb
finomabb nedv erében nem kering,
mint lüktető vér s ugyanazt a kínt
hordja törékeny szívvel, mint a másik.
Majd ámult: hogy' nem látta meg idáig arcát
Korinthoszban, hol, mondta ő,
fél-elvonultan élt és tűrhető
volt élete, mit arany nyujthatott,
szerelem nélkül; boldog volt, nyugodt,
mig meg nem látta, elmenve előtte:
a fiú egy oszlopnak dőlt tünődve,
Veus templomán, körben kosarak,
mindben szerelmi fű, s virág dagadt,
frissen szedték az-este, mert hiszen
Adónisz-ünnep jött, nem látta, nem;
mert mit imádjon ő? sírt, sírt az ünnepen.
Lükeiosz ámulatra ocsudott,
hogy ott a lány, s mond édes dallamot;
s az ámulatra kelt gyönyörüség,
hogy asszony-mód tudós a szép beszéd;
és minden szó mind messzebb csalogatta
ismert örömre és zavartalanra.
Mert őrült költők fecsegjenek,
istennőt, prérit, tündért festve meg,
olyan gyönyört egyetlenegy sem ad,
lakjon barlangot, vízesést, tavat,
mint egy valódi nő, ki ered Ádám,
vagy Pürrha köve ős családi ágán.
Úgy vélte Lamia, s jól tudott itélni,
hogy félve félig szeret csak a férfi,
s tündér-voltát eldobva, e szivet
nő-szerepben könnyebben nyerte meg,
bámulatot bájával keltve csak,
mely földre sujt, de oltalmat is ad.
Lükeiosz végre ékesen felelt,
szóhoz fűzve egy-egy sóhaj-ikert,
majd Korinthoszt mutatta kérdezőn:
kis lábának távol-e éjidőn?
Az út rövid volt, Lamia varázzsal
apasztotta, kilenc mérföldön által
pár lépést tettek; Lükeiosz, a vak,
nem vette észre, így titok maradt.
A városkapun átmentek zajtalan,
nem tudta a fiú, s nem is bánta: hogyan.
Mint ki álmából szól, körben a város
pompás kastélyokkal, népes, homályos
utcákkal, buja templomaival
morajlott, mint egy távoli vihar,
a tágas éjbe csapva önnön ormán.
Gazdag, szegény, nő, férfi e hüs órán
sauban csosszant a fehér kövön,
társsal vagy egyedül; kézen-közön
nagy ünnepélyek fénye hull az útra,
falakra mozgó árnyat rajzol ujja,
nagy pászmákban, cirádás árnyba vág
íves templomkapun vagy oszlopsoron át.
Arcát elfödve senkit sem köszöntött,
a lány ujját szorongatta, mikor jött
- éles szem, tar fej, fús, szürke szakáll -
egy vén, ki bölcselő-köntösbe jár:
Lükeiosz szűkre fogta köpenyét,
míg találkoztak, s szinte szállt odébb.
Lamia borzadt: "Ó", szólt a fiú,
"miért reszketsz, kincsem, miért vagy szomorú?
Miért lepi harmat gyöngéd tenyered?" -
"Fáradt vagyok", szólt az: "ki az öreg,
mondd meg nekem. Nem jut eszembe, nem,
az arca: - Mondd, Lükeiosz! Hirtelen
szemétől miért bújsz?" S ő felelt eképp;
"Ez Apollóniosz, bölcs, jó, derék,
s tanítóm. De ma, mint a butaság
kísértete jár álmaimon át."
Amig beszélt, oszlopokkal tagolt
házhoz értek, magas kapuja volt,
itt ezüst lámpa függ, és foszforos
lángja a lépcsőn lágy fényt sokszoroz,
mint vízben csillag; mert oly tiszta, szép,
mocsoktalan a márvány színe még,
s oly folyadék-finoman futja át
a mélysötét ér; csak isteni láb,
nem érinthette más. Szélhárfa hang
bongott az ajtók sarkán, míg alant
széles ajtók tártak föl ismeretlen
helyet, nem látta más, kivéve ketten,
s pár néma perzsa, ki vásárhelyen
volt látható az évben: senki sem
tudta, hol laknak; még a legkiváncsibb
se birta őket követni a házig;
a szárnyas versnek kell hát igazán
elmondani: mi baj lett azután,
bár sok szív hagyná őket zárva, távol
a kétkedő, sürgő-forgó világtól.
