Előbbi novella, megnyírva, átírva. (Mert elvittem, bemutattam Vivisectio-n. És megkértek, hogy legyen szikárabb, mert így kissé olyan "Alkonyatos-borzadály", amire majdnem megsértődtem, így úgy döntöttem, hogy még csak egy lapon se lehessen említeni azzal a fertelemmel, meghuzigálom. xD Tárá~)

Metalepszis

Néhai gróf Vereczkei Sebestyén egykedvűen szállt fel a metróra a Deák téren.
Ügyet sem vetett az őt mustráló emberekre - csaknem három és fél évszázad alatt hozzászokott, hogy megbámulják. Sőt, valahol még hízelgett is neki a figyelem.
Csinos fiatalember volt. Hosszú, hófehér haja derekáig ért, és fekete, földet söprő kabátot viselt.
Nem fázott - nagyon régóta nem érzett ilyesmit - mégis összébb húzta magán felöltőjét, ahogy helyet foglalt. Ezzel egy időben a mellette ülő férfi viharos gyorsasággal felállt. Senki nem ült a helyére.
A fiú gúnyos mosollyal nézett fel a férfira, az csak egy pillanatig tekintett a vörös szemekbe, már félre is kapta fejét.
Főszereplőnk egy lemondó sóhajjal vette tudomásul, hogy kiszemeltje nem akar vele játszani - pedig hogy imádott vadidegen emberekkel szemezni! Sokaknak alig egy másodpercre kapta el a pillantását, de voltak, akiknek akár tíz-tizenöt percen keresztül is elmerült a tekintetében, addig, amíg fel nem fedezte saját vonásait szemükben.
A legkitartóbb partnerével végállomástól végállomásig nézett farkasszemet. Egy harmincas nő volt, dögös, szingli és életunt - egyszóval pont az esete. Magával vitte vacsorára, s azóta se híre, se hamva.
A Blahán mégis leült mellé valaki. Az új utas tökéletesen figyelmen kívül hagyta őt, ezáltal egyből felkeltette az érdeklődését, s amint a lány kinyitotta a kezében levő füzetet, amibe azonnal írni is kezdett, lopva beleolvasott:
"Néhai gróf Vereczkei Sebestyén egykedvűen szállt fel a metróra a Deák téren."
Majdnem felkacagott a meglepetéstől, de kíváncsisága erőt vett rajta, s tovább olvasta a kéziratot, egészen addig, míg a mit sem sejtő lány ki nem húzta a történet elején álló nevét.
- Na! - szólalt fel erre önkéntelenül, gyermeki fölháborodással, mire a lány megilletődötten nézett rá vissza.
- Tessék...?
- Miért húztad ki?
A válasz váratott magára egy darabig.
- Mert... már nem az a neve.
Főszereplőnk hümmögött. Tulajdonképpen gyűlölte ezt a nevet, amihez tizennyolc éven át úgy ragaszkodott, mint az életéhez. Aztán gróf Vereczkei Sebestyén meghalt.
- És most hogy hívják? - kérdezte. Nagyon szórakoztatónak találta a társalgást, még akkor is, ha kérdései költői jellegűek voltak csupán.
- Hát... Ő... Lamia.
Hősünk arcán talán még soha nem terült szét ennyire önelégült mosoly.
- ...Szép - felelte, mikor az ajtó bevágódott a Stadionoknál, s végre elkapta a lány tekintetét - amaz nem is szabadult tőle, amíg ki nem értek az alagútból.
Akkor a lány végigmérte, majd gyanakvón tekintett újfent a férfiú nevető szemeibe.
- Hogy hívnak?
- Ne tegyél fel költői kérdéseket - hangzott a felelet főszereplőnktől, majd gyönyörködve figyelte, ahogy a lány szemei elkerekednek, száját a csodálkozástól nyitva felejti, és rá mered.
"Pillangó utca" - recsegte a géphang, s a következő pillanatban a lány döbbenten kapkodta fejét, de köddé vált beszélgetőpartnerét sehol nem találta.
- Jó utat! - hallotta, mire felpattant, s szembe találta magát hősével. Rögtön ugrott volna utána - de orrára csapódott az ajtó, és már csak azt látta, hogy a szökevény felkacag, s vidáman integet neki.
Aztán a metró elsuhant, főszereplőnk pedig kajánul mosolyogva indult el a kijárat felé, és arra gondolt, hogy ha legközelebb találkozik a lánnyal, elviszi vacsorára.