Kivételesen nem én kezdek újra valamit, bár, lehet, az olvasó engem ismerve ezt várná - nem csekély egómból kiindulva. De ez most valami nagyobb újrakezdés. Mert az emberrel előfordul, hogy 44 évesen fogja magát, és mint valami népmesei hős, nyakába veszi a világot, és elindul szerencsét próbálni.

Hát mit mondhatnék...? Faterom ma ment ki Németországba. Van kint állása, van kint lakása, van részleges nyelvtudása is - legrosszabb esetben activityzik a beszélgetőpartnerrel - sőt, még egy segítőkész illetőt is talált, aki szervezte neki az egész kiutat, melót és minden egyebet. Sofőrködni fog, árut szállítani. Nem épp  a felsőtízezer álommelója, de egy gyors szorzást elvégezve az euróban kapott bérrel és a forintra való váltószámmal, nem kevés mennyiségű összeg jött ki - sőt. Legalább is, itthoni viszonyokhoz képest, kb. annyit keres ezzel a melóval kint - ami valljuk be, azért messze áll a megerőltetőtől, bár nem tudom, még sose vezettem, de azért nem hiszem, hogy az ember belebetegedne - mint itthon keresett anno - amikor még volt munkahelye... - csak arra picurit ráment az idegrendszere, egekben volt a vérnyomása és elvárt volt a túlóra.

Most pedig, másfél-két évi úgymond munkanélküliség után sikerült kijutnia, fix havi fizetése lesz - őszintén megmondom, egyre ritkább az ilyen meló xD - és szépen elkezdi kint újra felépíteni az életét - meg majd a miénket. Mert nem áll szándékában hazajönni.

Úgy tervezi, hogy három hónap alatt összeszedi magát eléggé ahhoz, hogy Évi és öcsém is utánamenjenek, s bár szeretné, hogy én is menjek, én kereken kijelentettem, hogy itthon szeretnék egyetemre járni - ne kövezettek meg, kérlek, ne! XD - és csak abban az esetben vagyok hajlandó elhagyni szerény kis hazánkat, ha én is eljutok arra a reménytelenségi szintre, ahol apám állt másfél-két évnyi munkavadászás után.

Hajajj... Nem tudom, mi lesz itt. Apámat nem féltem - nekem istentelenül hiányzik, de az részlet kérdés - talpraesett ember, feltalálja magát, szerencsére még a depresszióra se hajlamos, és ha dolgozni fog, még annyira se lesz... Meg egyébként is, nem a középkorban élünk, létezik telefon, internet, minden este Skype-olni fogunk - Évi gépén, mert nekem nincs mikrofonom xD - és igaz, hogy majdnem bőgni kezdtem, mikor ma háromkor felszállt a buszra, mi meg hazajöttünk, de túl lehet élni. Ugyebár ami nem öl meg, az megerősít.

Inkább attól félek, ami itthon lesz - hárman maradtunk itt, Évi, öcsi, meg én, lent meg a nagyiék, mellettünk meg nénikémék. (Igen, naaaagy családi ház. xD) És ez még mindig nem olyan siralmas, elvégre mind el leszünk foglalva - Évi dolgozik, gyereket nevel, én meg készülök a... khm, az érettségire, khm. Egen. Siralmas majd csak akkor lesz a helyzet, amikor Éviék is kimennek, én meg itt leszek egyedül, egy 62 négyzetméteres lakásban, drága nagyszüleim nyakán, reményeim szerint mint elsőéves színésznövendék, de legalább mint felsőoktatásban részesülő hallgató, vagy OKJ-s tanuló, havi hááát... legyünk jóindulatúak, ötvenezres jövedelemmel (árvasági, családi pótlék, vagy valami olyasmi.)

És ezeket most nem azért írom le, hogy bárkinek is dicsekedjek vele - nem érzem dicsekvésre méltónak azt, hogy kötöm az ebet - illetve magamat - a karóhoz, és nem vagyok hajlandó kimenni, zömében érzelmi okaim miatt - inkább csak... barátkozom a lehetséges jövőmmel, mert ha minden rendben megy, fater letelepszik, Éviék kimennek, akkor öcsikém szeptemberben már egy kifejezetten bevándorlóknak indított felzárkóztató osztályban kezdi a sulit kint Németországban, én meg nekik is integetni fogok a buszpályaudvaron. Vagy:

Fogom magam, egy év alatt úgy megtanulok németül, hogy lepipálom az anyanyelvű németeket, és kihúzok utánuk egy német egyetemre. (Ez a kevésbé reális lehetséges jövőkép. xD) Pedig... milyen csábító lenne, kimenni, kint élni, kint tanulni ingyen(!!), és csak annyit kéne tennem hozzá, hogy istenesen megtanulom a nyelvet - de... de nem.

Nem tudom, miért, igazából. Illetve de, tudom, csak az egy elég nevetséges indok. xD Nem szeretnék kimenni, egyrészt, mert elbizonytalanít, hogy képes volnék-e anyanyelvi szinten megtanulni egy év alatt németül - és aggaszt a kérdés, hogy mi a szent szart csinálok addig itthon a németezésen kívül... - valamint nem akarok külföldön tanulni. Itthon szeretnék egyetemre járni, ami lássuk be, a jelenlegi magyarországi helyzetben egy elég nevetséges és öngyilkos szándék, de ez van. xD

S ha el is végeztem az egyetemet, az egyetlen lehetséges külföldi célom, ahol hajlandó lennék - pardon, ahol akarok élni: az Velence. ("Álmodj, királylány~")

No, hát ez van. Gondoltam, írok végre valamit, mert rég volt bármi új a nap alatt. De amúgy igen, mint korábbi bejegyzésemből is látszik,  felcsaptam dalszövegfordítónak - annak ellenére, hogy alig beszélek japánul. XD Nembaaaaaaaj, hülyegyerek, csináld csak! XD (S már a következő áldozat is megvan. xD)

Meg a jövő hetem amúgy is elég zűrös lesz, nem nagyon lesz energiám bármit is megfogalmazni - hétfőn nyelvtantézé a fél éven át vett nyelvtörténetből, kedden németdoga, szerdán biosztézé genetikából, a csütörtököm egyelőre úgy néz ki, szabad, és pénteken Babits-tézé, mely anyagrész csupáncsak a már betelt magyarfüzetem felét teszi ki.

De mai tanulás címszóval kénytelen voltam lefordítani magamnak a Halotti beszéd és könyörgést, mert csak egy-két szót írtam le a füzetembe, a többi csak ómagyar olvasatban volt meg egy fénymásolaton - úgyhogy mivel már nagyon elegem volt a bilabiális zöngés spiránsból és a denazalizációból, úgy döntöttem, lefordítom ómagyarról újmagyarra. XD (És állítom, hogy a magyar irodalom legszebb szövege. *.*)

Nna, hát ennyit belőlem, megyek most már. Adieu!