Éreztem, hogy gyűlik, dagad, fullaszt és fojtogat. Én csak nyeltem, nyeltem, nyeltem és nyeltem, de már a garatomat döfködte, és nem bírtam tovább, kirohantam.
Alig sikerült elérnem a mosdót, és máris kiokádtam mindent. Gyomorsav, emésztőnedvek, és valami darabos-pépes, félig lebontott trutyi, amitől két órával ezelőtt még a nyálam is kicsordult - ez most mind felgurgulázott a nyelőcsövemen, beletódult a számba és az orrüregembe, majd sárgás-barnás színű sugárban ömlött bele a vécécsészébe. Előregörnyedtem és megfeszülve hánytam, majd görcsösen öklendeztem ki a maradékot, ami megtapadt a nyelőcsövem falán. Égett a torkom a savtól, és már a gyomorszag elég lett volna ahhoz, hogy megint kidobjam a taccsot; levegő után kapkodva próbáltam ezt elkerülni.
Azt hittem, vége, de fel se bírtam egyenesedni, amikor bukfencezett egyet a gyomrom, és egy újabb adag savas löttyöt okádtam ki. Ez már csak azt az émelyítő, édeskés ízt hagyta maga után, amitől az ember úgy érzi, mintha félig száradt festék borítaná a száját belülről.
Remegtek a kezeim, amíg fogrémet nyomtam a fogkefémre.
Meredten bámultam sápadt tükörképemet, a homlokába lógó, csapzott, kócos hajat, a szeme alatt feketéllő karikákat, a szája szélére csorduló fehér habot, és farkasszemet néztem az üveges szemekkel.
Ez volna.
Ez - meg az, amit az imént húztam le a vécén.