Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki úgy döntött, hogy vándor dalnok lesz.
Egészen fiatal volt még, teste karcsú, törékeny, de dús, szőke haja már derekáig ért, és zöld szemei, mikor énekelt, úgy ragyogtak, mint két smaragd. Márpedig ezt a ragyogást volt alkalma mindenkinek megcsodálni, hisz folyton dalolt, s zengő hangját élvezettel hallgatta boldog-boldogtalan.
Ám a kislány, ahogy nőtt, egyre inkább elvágyott szülőföldjéről. A falujába tévedő vándorok történeteit hallgatva képzeletben minden este bebarangolta a világot keresztül-kasul, s mire elég idős lett, hogy bátyja lantján játszani tudjon, dallá szőtte a mesék fonalát, s zokogva énekelte meg mind azt a csodát, amiben neki soha nem lehetett része.
Éveken át csiszolgatta képességeit, ihletet és tudást merített a vándorköltők verseiből, meséiből, legendákból és hősi énekekből, himnuszokból és zsoltárokból, de kivált a szerelmes versekből. Átérezte őket, s versei, dallamai napról napra szebbek és csodálatosabbak lettek - mégse engedték, hogy tehetségét megmutassa a világnak.
Aztán egy nap, lantjával s a legfontosabb holmijaival megszökött hazulról s a hol-volt-hol-nem-volt kislány vándor dalnok lett.
De vándor dalnok nem lehetett ám akárki - főként nem lehetett nő.
Így a kislány elhatározta, hogy férfinak adja ki magát. Ezután Lionel - leánykori nevén Lillian - férfiruhát öltve járta a világot, dalaival kigyújtva az örömöt az emberek szívében, vagy a harci kedvet a kocsmahősök arcán, könnyekre fakasztva a legkeményebb férfit is, s megdobogtatva akár a legjegesebb nők szívét. Messzi vidékekre barangolt, s csak dalolt, énekelt, a hozzá hasonló vándorok, ivócimborák, várurak, úrhölgyek és cifra asszonyok, katonák és vitézek legnagyobb örömére.
No de, történt egyszer, hogy a dalnok betévedt egy messzi-messzi királyság fővárosába, s ahogy szokásához híven az utcák fásult, ám annál mulatósabb kedvű népét szórakoztatta dalaival, megakadt a szeme egy versenyfelhíváson a megannyi körözési plakát között.
A felirat egy költőversenyt hirdetett, amin hősünk csak mosolygott - dehogy akart ő versenyezni. Tisztában volt kivételes képességeivel, s mivel ehhez mérten szerénynek vallotta magát, nem volt szüksége rá, hogy tehetségét bizonygassa - bizonyította azt helyette egyre messzebb szálló hírneve, mely néha előbb ért a következő városba, mint ő maga.
Ellenben - és íme, a mesés fordulat: ezúttal Lionel konkurenciára akadt, ugyan is vele együtt még egy vándor érkezett a városba, aki nem szívlelte, hogy ez a kis szőke ripacs kisajátítja a közönségét. Ki is hívta a kis ficsúrt - akiről te, drága olvasóm, tudod, hogy lány - a versenyre, hogy győzzön a jobb. Csakhogy a verseny díja volt ugyan az életre szóló mecénásság a király részéről - a feltétel ellenben az, hogy a nyertesnek addig ott kell maradnia a kastélyban, míg a király egy szem elkényeztetett leánya rá nem un.
Hősünk ettől ódzkodott a leginkább - nem akart újból röghöz kötve élni, pláne nem akarta kiszolgálni egy kényes hercegnő minden óhaját a dalaival.
De az a mocsok énekes oly pimaszul sértegette tovább, hogy férfiúi büszkesége - ami csak a közönség számára létezett - elégtételt kívánt: így kénytelen-kelletlen, elfogadta a kihívást, s már akkor eldöntötte, hogy ezt az ébenhajú, kékszemű, bunkó - hisz bemutatkozásnak is csak annyit bökött oda, hogy Andrew, a Híres! - barmot a sárga földig fogja alázni a verseivel.
El is mentek hát a palotába, hogy nevezzenek a versenyre - rajtuk kívül még negyvenhét, a kihívás hírére érkezett költővel együtt - s bent a kastélyban el-ellehetett csípni néhány beszélgetésfoszlányt az újdonsült lakók részéről. Sok hír terjengett az öreg, teljesen vak király lányáról, annak legendás szépségéről, s híresen rémes jelleméről - mondhatni hősünkbe több jó modor szorult, mint a hercegnőbe - s arról, hogy mégis ez a rettentő cinikus, kegyetlen, flegma, kötözködő és örökkön elégedetlen, borzasztó finnyás lány lesz az, aki a sok versenyző közül kiválasztja a győztest.
Lionel, mindezt megtudva kicsit elbizonytalanodott: sejtette, hogy Andrew úgy akarja megalapozni a győzelmét, hogy behízelgi magát a világszép Rhiona hercegnő kegyeibe - s ezt nem hagyhatta.
Egyrészt, mert tudta, hogy Andrew csak kihasználná a hercegnőt - bár, talán ezt meg is érdemelte volna azért, ahogy a népével bánt - ellenben, s inkább ez volt a mérvadóbb indok: ha ellenfele győzne, hátralevő életében nem moshatná le magáról azt a szégyent.
Kénytelen volt hát elfogadni a verseny feltételeit.
Az első forduló hét nappal későbbre volt kitűzve, s arra a határidőre minden költőnek szereznie kellett egy művet, amit elő kellett adnia - egyedül, a hercegnő előtt. A kikötés csupán csak annyi volt, hogy öt percnél hosszabb ne legyen, azon kívül bármit szabad volt. Lionel viszont ugyancsak gondba ütközött a téma kiválasztásával: mégis, mi lehet az a daltípus, ami egészen biztosan letaglózza a hercegnőt?
Az alatt az egy hét haladék alatt vért izzadt, mire ezernyi vázlat után kiszenvedte a szöveget magából, három napon keresztül huzigálta át a szavakat, csak a rímeken és a ritmusokon járt a feje.  Ha megszólalt valamiért, jambusokban kezdett beszélni, szabályos szótagszámonként rímekre kerekítette mondanivalóját, s néha teljesen váratlanul, a legnagyobb csendben kiáltott fel, hogy „Megvan!” és már írta is ötletét - egy szóval kicsinykét beleélte magát a feladatba. Újabb három napjába telt, mire a kész mű alá dallamot komponált. Éjt nappallá téve gyötörte magát és lantját, s a hatodik éjszakán már véresre vágták ujjbegyeit a húrok.
A hetedik napot végigaludta, úgy, mint Isten, mikor megpihent. Mély álomba merülve durmolt, persze csak azután, hogy a tisztázott papirosra lejegyzett mesterművét párnája alá rejtette. Csakhogy - és ismét itt a mesés fordulat: Andrew a hét nap alatt mást se csinált, csak Lionelt leste, hogy a kis piperkőc vajh mit alkothat olyan nagy hévvel; s mikor látta, hogy hősünk hová rejtette a kész művet, könnyű szerrel el is csente, a mélyen alvó dalnoknak még csak pillája se rezzent.
Tudta, hogy megússza a lopást, és nem fog kiderülni soha senki számára - lévén egyedül a hercegnő fogja hallani a dalokat, így, teljesen nyugodt lelkiismerettel tért vissza lakrészébe. A nap további részét bezárkózva töltötte, s betanulta Lionel mesterművét - mert mestermű volt az, s Andrew abban a pillanatban döbbent rá, hogy esélye sincs a kölyök ellen, ha nem folyamodik cselhez unos-untalan; illetve csak most, lévén álmában sem gondolta volna, hogy a kis ficsúr dal nélkül is képes lesz nyerni.
Felvirradt a verseny napja: a dalnokokat egyesével szólították be Rhiona hercegnőhöz a Kék Szalonba, melynek ajtóit gondosan bezárták, hogy egy árva hang se szökhessen ki a teremből, s az ablakait elfüggönyözték, hogy senki ne láthasson be, valamint az összes versenyzőt megeskették, hogy a bent történtekről egy szót se szólhat; és mind le is tette az ünnepélyes esküt - fővesztés terhe mellett.
Lionelnek ellenben erre a teherre sem volt szüksége ahhoz, hogy eluralkodjon rajta a jeges rémület rögtön ébredés után: mikor az egyik szolga keltette, hogy most jött el az ideje, könnyedén felébredt, mosolyogva nyújtózott is egyet, majd már nyúlt is a párnája alá, hogy szerzeményét előássa - de nem találta.
Holtsápadt lett egy pillanat alatt, de arra sem volt ideje, hogy ellenkezzen - a derék szolgáló már tessékelte is kifelé, miután a cipőit ráadta, s Lionel szóhoz se jutott a rémülettől. Csak akkor tért magához, mikor már a Kék Szalonban volt. A hercegnő egy paraván mögött ült, egészen addig, amíg a szolga kívülről be nem zárta az ajtót. Akkor a paraván könnyedén félrecsúszott, s Lionel legnagyobb döbbenetére a lány anyaszült meztelenül ült egy trónszékben, egy succubust megszégyenítő, csábító mosollyal arcán, s hősünk abban a pillanatban megértette, mit is jelent a hercegnő legendás szépsége. Nem tudott szóhoz jutni a döbbenettől és az ámulattól - mélységesen elképesztette a látvány, ugyanakkor órákig, sőt, napokig bírt volna gyönyörködni abban a meseszép testben: a hófehér, porcelánsima bőr, a karcsú, eszményi alak, a dús, göndör, ébenfekete tincsek, amik a legszebb arcot keretezték, amit a természet valaha is élő lénynek adott, és a szemei! Azok a királykék, feneketlen mély tengerszemek, amik szinte elnyelték…
Lionel csak akkor ocsúdott fel a látomásából, mikor meghallotta a hercegnő csengő kacaját, majd a kacér parancsot:
- Tégy magadévá!