Rád vártam, mióta felszálltam a metróra a Délinél.
Pont velem szemben ülsz le, kényelmesen elhelyezkedsz, és úgy teszel, mint aki nem veszi észre, hogy Téged bámullak az Astoria óta. Kitartóan folytatom - legalább annyira, mint amennyire Te fixírozod kitartóan az ezerszer látott reklámtáblát a fejem fölött.
A Blahán már feszengsz, pedig csak nézlek. Ha látnád, hogy nézlek…
A Keletinél nem bírod tovább. A szemembe nézel, s én feloldódok íriszeid labirintusában, és minden, de minden elveszik a leghosszabb szakaszon.
Ott ülsz, velem szemben, a metrókocsi túlsó oldalán, közöttünk másfél méter és egy csapat német turista; mégis itt vagy, én ott vagyok, előtted, benned, mélyen; mélyen az álmaid, a vágyaid, a titkaid, a múltad és a jövőd között; olyan közel, hogy látom a lélektükreidben a saját tükörképem; olyan közel, amennyire csak akkor lehetnénk, ha kivetkőztetnénk egymást magunkból, ha nem lennének határaink, ha nem lenne Te és Én, ha egymásba oldódnánk, és bennünk lennénk, és egymásba zuhannánk, és hét másodpercig vég nélkül zuhannánk -
És már megint itt vagyok a végállomáson, és észre se vettem, hogy már két megállóval korábban leszálltál.