Földhözragadtak vagyunk mindannyian.
Erről is Newton tehet. Miért nem ette inkább meg azt az almát?
Nevetsz az ötletemen, ahogy fekszünk a fűben, és tűrjük Izsák barátunk gravitációját, meg minden törvényét - hogy a fene enné meg az összes kötöttséget.
De ha felnézel, szabad lehetsz.
Végtelen csillagot ejt rabul éjsötét íriszed; ahogy megígérted, lehoztad mindet nekem.
Na, most, együk meg őket!
A büszke Orion öve már el is tűnt ajkaim közt - feketelyuk, nem tudni, hová vezet. Lecsúszott a nadrágja szegénynek - nézd, hogy pirul!
De ez nekem még kevés.
Porcukrot szórok a Sarkcsillagra, ujjaim közt morzsolgatom, majd bekapom - innen nincs visszaút.
Neked is megjött az étvágyad: kóstolgatod a ficánkoló Halakat, de alig hogy lenyeled őket, máris a virgonc Szűzzel szemezel.
Felfalom a Cassiopeiát és kiflivé harapdálom a teliholdat, de mire feleszmélek, a Virgonak már nyoma sincs.
Fordul egyet a Világegyetem - velünk, bennünk, általunk, kicsiny Univerzum, én akarok adni Neked, vagy Te akarsz adni nekem?
Megkínállak az Esthajnalcsillaggal, s Te nyomban végignyalsz Vénusz dombján - de mert látod, hogy türelmetlen vagyok, számba adod Mars hegyét, s én mohón rábukok.
Majd sebes üstököst kapok, mit csóvástul lenyelek, s hosszasan kívánok; majd a Tejút kicsordul, s Te szomjasan kortyolod, míg mind nyelvedre csorog.