Füstváros. Egy távolból remegő délibáb, egy kavargó káprázat-valóság, amiben lebeg a mindenség.
Sűrű és szürke. Mint a higany. Mint a benne megrekedt kipuffogógáz-lelkek, mint a pernyéből gyúrt, robosztus épületek, vagy a megfakult kátrányutak és kövek.
Elillanó szürke füst, ami itt maradt. Saját légiessége horgonyozta le. Gomolygó szürke füst, ami önmagát emésztette fel. Állandó változása miatt maradt ugyanolyan.
A pernyeházak között hívatlanul evickélt a koszos fény, öntudatlanul hullámzott az utcákon mozgó hamutestek között. A fásult arcok mormogva hömpölyögtek előre, az egyetlen irányba, amit láttak. A kirakat üvegablakain csak a hamvak mozogtak.
Aztán feltűntél Te. A mormogó semmiből bújtál elő, lépteid koppanásai megtörték a morajlást. Kipp, kopp, kipp, kopp.
Hamuszőke hajad kis hullámokban omlott alá, szürke szivárvány-hártyád halvány keverékét adta pupilládnak és szemed fehérjének. Csak sejteni lehetett az arcodat.
Térdedig érő, szürke ruhácska volt Rajtad, ami hajdanán hófehér lehetett. A szoknyád minden lépésednél meglibbent, kecses lábaid a koppanások ritmusára váltották egymást. Kipp, kopp, kipp, kopp.
Piros cipők. Két, kopogó, piros topánka, olyan kicsi lábakon, amiket bármelyik Hamupipőke megirigyelt volna. De ezeken nem fogott az út szurokja. Csak vittek, vittek Téged, szembe az előrével. Kipp, kopp, kopp-kopp.
Megtorpantál. Hátranéztél eddigi világodra, és valami mosolyt csalt az arcodra. Aztán kopp! - kacagtak fel helyetted a piros cipő sarkai - és Te eltűntél.