Tízéves korában megfogadta, hogy többet nem fog sírni. Ha mégis előfordulna, - ígérte a sírkőnek - azt csak a következő ilyennél fogja megengedni magának. Soha többé.
Hét évvel később szegte meg. Nem hagyta el senki, nem törte össze senki, nem adott rá okot senki.
Minden eszébe jutott, minden elkeserítette - mindentől meg akart válni.
Ledőlt az ágyára, becsukta a szemeit és próbált aludni - helyette könnyezni kezdett, majd remegni, majd arcát a párnába temette és zokogott.
Sírt, mert megszegte az ígéretét, sírt, mert végre megszeghette.
Sírt, mert nem tudta abbahagyni, sírt, mert nem akarta abbahagyni.
Sírt, mert most egyedül volt, sírt, mert mindig egyedül van.
Sírt, mert nem tudott mást tenni, sírt, mert végre tudott sírni.
Nem tudja, mikor hagyta abba. Nyugodt volt, nem érzett semmit. A gondjai nem folytak el, mint a könnyei, nem tudta őket kisírni magából. Ott voltak még mindig. Nem lett könnyebb, nem érezte úgy, hogy bármi is javult volna. Ugyanolyan volt minden.
De azóta könnyebben alszik el.