...elkezdtem írni egy történetet, melynek címe azóta is várat magára. De már tíz fejezet le van belőle írva, és csak négy van fönt. xD (Kézzel írom, és csak akkor másolok, ha kurvára nincs dolgom, és ráérek. xD)

A mai nap ilyen volt. Egyébként, akinek nem ötlött fel egyből Cain-drága, az szégyellje össze meg vissza magát. xD (Rosie ez alól kivétel, mert ő még az első négy részt se olvasta. Ezt pótolandó, kattintson a Címkék menüben a ,,címtelen művem" opcióra, és azt a négyet, amit feldob, időrendi sorrendben, legyen szíves elolvasni, hogy képben legyen. ^^)

Node, üdvrivalgást, harsonákat, virágesőt, fanfárt, mert végre itt az ötödik rész! XD Egész nap másoltam, de megérte - főként azoknak, akiknek már hiányzott Cain. ^^ Egyébként, ez már a harmadik füzet. És A4. Az előző kettő A5-ös volt, és két rész után beteltek. xD Ebben már van öt rész, és most tartok a kétharmadánál. xD (Igen, azokt is fogom másolni, hát persze, hogyne... xD)

Node, nem is szaporítanám tovább a szót, lássuk az én édesemet! x3 (Mellesleg, akinek nem rémlik, hogy hol tartottunk, olvasson vissza bátran, mert kurvarég került fel a negyedik rész. xD) Jó olvasást! ^^

Kivételesen időben érek be az osztályterembe – ez ünneplésre való alkalom! Elhívom a csapatot hozzánk, had hallják ők is a Royal Smokerst!
Lehajítom a táskámat a földre, a padom mellé, majd magamat is, a székemre.
- Hali! – köszönök Iannek, Willnek és Andynek.
- Csövi, öregem! Kivételesen sikerült elérned a buszt? – viccelődik a mellettem ülő, rám külsőben veszettül hajazó srác.
- Nem, ez csak egy illúzió, én még otthon vagyok – villantok rá egy vigyort.
- Az eszed bizonyára – válaszol Andy vigyorogva.
- A tied meg a nyelvkönyvekben – próbálok visszavágni (elég sikertelenül…) mire a lány csak felnevet.
- Wie bitte? Ich verstehe nicht! – hadoválja nekem…
Úgy utálom, amikor németül beszél. Vagy ha olyan nyelven karattyol, amit nem értek. Nehezére esne spanyolul beszélni, abból talán még minimálisan meg is értenék valamit!
- Na jól van, szűnj meg… - mondom szemeimet forgatva.
- Zavar, hogy nem érted, mit mondok? – ölti ki rám nyelvét.
- Meglehetősen… - morgom.
Becsöngetnek, mielőtt válaszolni tudna, és belép a tanterembe a tanár. Franc, pedig kíváncsi lettem volna a válaszára. De örömmel veszem észre, hogy nem csak a kémiatanár, hanem az osztályfőnök is belép a terembe, ezek szerint fontos közölnivalója van. Hű, remélem, jó hosszú szöveget fog mondani!
- Szép jó reggelt, drága kis osztályom! – kezdi. Egyébként, az osztályfőnök hölgy, hosszú, barna haja van, hason színű szemei, és a neve Mrs. Keith. Mrs. Sophia Keith. Azt hiszem, a legjobb osztályfőnököt kaptuk meg. Tényleg. Eszméletlenül jó tanár.
- Új tanulónk érkezett – jelenti ki a tanárnő mosolyogva.
Új tanuló? Hm, felkeltette a kíváncsiságomat. Fiú? Vagy olyan libás kiscsaj? Esetleg Andy-féle jófej lány? Amint Mrs. Keith befejezte a mondatot, kopognak, s egy kellemes lányhangot hallok.
- Szabad? – kérdezi, s belép, a tekintetem pedig megakad rajta...
Fiúsan rövid, hátul kicsit feltüsizett, búza szőke haja van, csak az arca mellett ér az álla alá. Karcsú alkata van, a bordó topp, amit visel, ezt remekül kiemeli, no meg azt is, hogy… Hogy mondjam, hogy sokkal fejlettem teste van, mint az osztályban a többi lánynak. Azok még eléggé laposak…
Alul combközépig érő, feszes farmer sortot visel, a cipője pedig egy fekete, pántos, saruszerű szandál. Alaposan végignézem. Az ízlése nagyon tetszik, sőt, az is, ahogy állnak rajta a ruhák. Olyan… Csinos.
A szemei pedig… Azokat már az ajtóból lehetett látni: smaragdzöldek. Gyönyörű, csillogó, igazi drágakő-zöld szemei vannak, melyek furcsa mód, nagyon is ismerősen hatnak, pedig soha nem láttam még egy lányt sem, akinek ilyen elbűvölő szemei lettek volna.
Mégis rém ismerős, nem csak a szemei, hanem az egész külseje. A szőke, feltüsizett, rövid haja és a karcsú teste is. De a szemei leginkább, mégis képtelen vagyok rájönni, hogy honnan…
Hirtelen azon kapom magam, hogy amíg én az ő csodaszép smaragdzöld lélektükreiben vesztem el, addig p az enyéimben. Egymást nézzük, elbűvölve a másik szemei által.
Mondták már, hogy szép szemeim vannak. Kékek. Egyesek szerint pont olyanok, mint két aprócska, kristálytiszta tengerszem. Nekem nem jönnek be annyira. de ez lehet, hogy csak azért van, mert már megszoktam őket.
Addig nézzük egymást a lánnyal, amíg ő – talán zavarában – félre nem pillant, s belép a terembe, maga mögött becsukva az ajtót, s Mrs. Keithhez lépdel.
- Ő itt Elizabeth Angela Rose Marker – mutatja be a tanárnő, majd a lány mosolyogva köszön.
- Csak annyit szeretnék leszögezni, hogy az első két nevemtől kiráz a hideg, úgyhogy hívjatok csak Rosienak – mosolyogja kedvesen.
Rosie… Szép neve van. Nekem az első kettő is tetszett, de ha ő nem szereti…
Összegezve, ő egy… Gyönyörű lány. Legalább is nekem nagyon tetszik. Vajon az osztály többi része hogy fogadja?
Hátrapillantok, s körbejáratom tekintetemet az osztályon. A fiúk nagy része semleges tekintettel néz rá. Jake arcát nem látom. Ő egy paddal előrébb ül a középső sorban, én pedig az ablak felőli sor második padjában. (Sajna még Ian ül az ablak mellett, de ez félévkor meg fog változni.)
A lányok már sokkal vegyesebb pillantásokat vetnek Rosiera. Azok, akik úgy öltözködnek, mint az éjszakánként utcasarkon ácsorgó hölgyek – de koránt sem rendelkeznek olyan alakkal, amin az ilyen ruhák valahogy állnának – azok irigy pillantásokat küldenek a szőke lány felé. Heh, biztos már sárgák, csak ez a rajtuk levő 5-6 kilónyi alapozótól nem látszik.
Madison, a harmadik padban az ajtó felöli sorban még a szemöldökét is ráncolja. Közben sugdolódzik Sarahval, a padtársával. Bah, már látom is magam előtt, hogy az első szünetben bele fognak kötni. Az irigy lányok képesek ilyesmire, halál komolyan! Andynek majdnem kikapták a szemét, amiért velünk lóg, és nem velük… Durva, nem?
A hátsó padban ülő Emily ellenben nagyban mosolyog Rosiera. (Megjegyzem, Emily mindenkire mosolyog, akivel találkozik.) Ő amúgy a jófej lányok ritkás táborába tartozik, bár ugyanúgy képes beszélgetni Madisonnal a ruhákról, vásárlásról és sminkekről, mint Andyvel a fociról és a motorokról. Hihetetlen, mi? Hogy valaki ennyire tájékozott legyen, és ne legyenek előítéletei, noha mindenről megvan a véleménye! Azt csodálom, hogy még nincs pasija. Ja, hogy én miért nem járok vele? Mert iszonyatosan alacsony, és úgy néz ki, mintha az ikertestvérem lenne lányban. De halál komolyan! Hosszú, éjfekete, egyenes haja van, elöl frufruja, és azúrkék szemei is éppen úgy csillognak, mint az enyémek.
- Na, lássuk csak, hová is kéne ülnöd…? – morfondírozik el Mrs. Keith hangosan.
Ó, kérem szépen, ne mellém! Olyan jól vagyok itt Ian mellett, még ha egy olyan csajt is akarnak mellém ültetni, mint Rosie, nem, Ian akkor is itt marad, na meg persze én is.
- Én szívesen ülnék amellett a kedvesen mosolygó lány mellett – veti fel az ötletet az új lány, és Emilyre mutat, aki a hátsó padban a középső sorban ül, tök egyedül.
Nem csak csinos, de okos is, vagy legalább is tudja, hogy hova kell ülnie.
- Rendben, akkor Emily mellett fogsz ülni – mondja Mrs. Keith, küld egy bíztató pillantást Rosienak, és már távozik is, elköszönve tőlünk.
A kémiatanár pedig megköszörüli torkát, és el kezd hosszasan magyarázni a… Mi a jóságos ég az az elemek rendszerezése…? Aha, hogy ezekbe soroljuk az anyagokat! Tisztasor. Már csak arra szeretnék rájönni, hogy a víz miért vegyület és a levegő miért keverék… Na jó, a tanár biztosan jobban tudja.
- Először is, szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét arra, hogy amennyiben olyan bambán néztek rám, mint az ifjú Blaster ott a harmadik padban, semmit nem fogtok érteni.
Mi baja van ennek a vén kecskének?! Hogy én, bamba?!
- Megbocsásson, tanár úr, de meglehetősen nehéz figyelmet erőltetnem az anyagi halmazokra és ezzel egy időben elnyomni egy éktelen nagy ásítást! – vágok vissza a tőlem telhető leggunyorosabban.
A hatás persze nem marad el, az osztály nevet, főként azért, mert hasonlóan vélekednek az óra unalmasságát illetően, a tanár szemei pedig villámokat szórnak rám. Micsoda mák, hogy ő se tud szemmel gyilkolni!
Elégedetten körbehordozom tekintetemet az osztályterem lélegző tartalmán, egészen addig, amíg ki nem szúrom, hogy Rosie nem nevet velem. Csak ír. Ír?! Létezhet, hogy van olyan ember a földön, akit érdekel a kémia…? Úgy néz ki… Ilyet se láttam még! Ami még egy kicsit dühít is, az az, hogy nem nevet. Én akármennyire is rajongok az irodalomért, könnyesre röhögöm magam, ha valaki jól beszól valamit az órán, akkor ő miért nem nevet? Érthetetlen…
És abban a szent pillanatban, amint tekintetemet újra a tanár felé akarnám fordítani, egy bazi nagy csattanást hallok – valamit teli erőből hozzávágtak a padomhoz. Jesszus! Bakker, a frászt hozta rám, ez meg mégis mi a mennydörgős ménkű volt?!
Felpillantok, közben az osztályban immáron síri kuss és hullaszag – na jó, az nem – terjeng, amikor végre felfedezem a csattanás okát: kedvenc tanár urunk az asztalom előtt áll, olyan arckifejezéssel, amit utoljára halloween-i kísértetálarcokon láttam, és kezében egy összeszigszalagozott nádpálca. Igen, az a pálca csattant az előbb olyan fülsiketítő zajjal a padomon. Jó ég, mintha még le is mállott volna a lakkozás az asztalról! Avagy csak nyomot hagyott rajta a pálca…? De ez felháborító, a tanár gátlás nélkül rongálhatja a berendezést, a diák meg hintázni se merhet a széken?! Ez hallatlan!
- És még nekünk mondják, hogy vigyázzunk a berendezésre! – vágom a tanárhoz, mire az csak fenyegetően a magasba emeli a pálcát.
- Ne feleselj, mert a következő a fejeden csattan! – fenyeget meg. Megkockáztassak még egy beszólást? Az én fejemnek már úgyis mindegy, nem?
- Az már testi sértésnek minősül! – felelem elszántan, mire a tanár úr ábrázat elsötétül, szemei vészjóslóan csillannak, és…
És a következő pillanatban már az ajtóban találom magam, a termenek háttal, s mire megfordulhatnék, hogy ellenvetést hozzak fel a nem kívánt helymódosításra, bevágják előttem az ajtót. Eh, de kellemetlen… Azt hiszem, ez egy egyértelmű célzás volt arra, hogy inkább maradjak órán kívül. Remek!
Végül is, sokkal rosszabbul is járhattam volna! Így csak fél órát kell elmalmoznom, aztán minden tök jó! Ha a matektanár lett volna, tuti karót kapok! Na meg ugye a szokásos és elmaradhatatlan „Tisztelt Szülők! Az édes kisfia ilyen szemtelen és olyan modortalan, tessenek már végre megtanítani neki, hogy a tanárral nem lehet feleselni!” szöveg nélkül el sem engedett volna.
Most komolyan az ilyen intők mire jók? A tanár litániát ír, a szülő meg amint meglátja a terjedelmes méretű – legtöbbször olyan bolhaszarnyi betűvel írt szöveget, amelyeket még csak ki sem lehet olvasni, mert a tanár zsinórírással vési a dolgait – szöveget, és inkább a végére lapoz, aláírja, és jelképesen jól összeszidja a gyerekét. Hiányzik ez valakinek?
Hjaaaaajh, atya világ, még komolyan harminc percen keresztül itt kell ácsorognom? Akkor már legalább leülök. Hátamat az ajtónak vetem, egyik térdem felhúzom, hogy a kezemet rá tudjam tenni. Ó, legalább már szöveg lenne nálam, tudnám tanulni a szerepemet! De még azt se tudom, mit adunk elő, a drága drámatanárnő még nem találta ki. Siethetne vele!
De komolyan. Hiányzik már, hogy éjt nappallá téve szöveget tanuljak, és hogy a szobámban teljesen szét legyenek szórva a papírok. Hamlet az ágyon, Szentivánéji álom a földön, Sok hűhó semmiért az asztalon, és egy – még egyelőre azonosítatlan – szerep a kezemben. Rég színészkedtem, na.
Még azt se tudom, mit adunk elő, de már a színpadra kívánkozom. Azon agyalok, vajon Rosie eljönne-e megnézni az előadást… Na! Mit gondolkodok én ilyeneken? Hiszen nem vagyok belé szerelmes! Csak… Csak egyszerűen jó csaj. Jól néz ki, és abból a kettő darab mondatból, amit hallottam tőle, arra merek következtetni, hogy kedves is.
És valamiért piszokismerős! De egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy honnan! Sose láttam, mégis mintha már ismerném valahonnan… El nem tudom képzelni, miért…
Úgy látszik, erre már nem jövök rá. Mindegy, majd elmesélem Natenek, hátha alapon, de tuti, hogy ő még ennyire se fogja ismerősnek találni. Miért is tenné? Hú, tényleg, Andyéket még meg kell hívjam hozzánk a próba miatt. Vadi új a banda, már alig várom, hogy megismerjem az új tagokat! Azt meg még inkább, hogy halljam is, mit játszanak. Az a lényeg. Egyébként, ha csakugyan jól tudom, a két gitáros testvérek, és japánok, a dobos pedig orosz. Lövésem sincs, hogy Nate honnan a frászból ismeri őket. Amit még drága, egyetlen bátyókám megjegyzett, az az volt, hogy a fiatalabb gitáros, nem a basszeros, úgy játszik, mint Angus Young…!
(Akkor minden bizonnyal fognak játszani egy, vagy adj isten kettő AC/DC számot is…) De ha nem, az se baj, mert a saját számaik is legalább olyan jók, ha nem jobbak. (Na jó, jobbak nem, csal egy szinten vannak. Az AC/DC-t senki és semmi nem tudja túlszárnyalni…)
Na, vajon hogy telik az idő? Karórámra pillantok, és keservesen sóhajtva veszem tudomásul, hogy mindössze tíz perce döglök itt. Hát ez remek. Itt ülök, és megöl az unalom… És még ennek tetejébe a gyomrom is korog, jelezve, hogy a reggeli rántotta emésztése befejeződött, kéretik új kaját rakni bele.
Hm, vajon a büfés bá nagyon megbotránkozna azon, ha óra közben mennék és tízóraiznék egyet? (Megjegyzem, ebben a büfében lehet kapni a leg tutibb hot-dogot, amit az ember el tud képzelni!) Lássuk… Még jó húsz percig békén hagynak elvileg. Akkor mi akadálya, hogy feltöltsem az igen követelőző hasacskámat? …Semmi. Akkor ez túl van tárgyalva, irány a büfé!
Szép komótosan állásba kaparom magam, majd leporolom a hátsómat, s elindulok a büfé irányába. Végigmegyek a folyosón, ahol a mi osztálytermünk az utolsó előtti, majd befordulok, lemegyek a lépcsőn, végigsétálok az alsósok folyosóján, ismét fordulok egyet, ezúttal jobbra, és már elém is tárul a gigászi „BÜFÉ” felirat.
Az a büfé a legjobb, amit valaha is alkottak és teletömtek. Mert igen, ez tele van tömve, mint a déli busz. Csokik, cukrok, rágók, szendvicsek, sütik, pizza, hot-dog, hamburger, egyszerűen minden van itt, amit az embere valaha is megkívánt életében! (Valamelyik nyolcadikos jópofán meg is mondta, hogy ha a marihuána vagy a cannabis legális lenne, akkor azt is lehetne itt kapni. Eh, azért az más...)
Egyébként, a büfé az étkezővel szemben van, két lépcső között, és a lépcsők két oldalról egy emelettel feljebb összetalálkoznak, ezért kicsit ferde a plafon a büfé fölött. De ez valahogy úgy hozzá tartozik, e nélkül nem lenne Springfield-es Büfé. Nagy vigyorogva közeledek a pulthoz, és enyhe hot-dogillat csapja meg orromat, a füleimet pedig halk horkolás. Ó, ez Nicolas…
Áthajolok egy kicsit a pult fölött, balra nézek, és látom, hogy a büfés bá, aki nem is annyira bá, kényelmesen hátradőlve, ujjait mellkasán összefonva, egy kerti székben ül, illetve alszik Nicolas, az enapi újság kissé lecsúszva, félig takarja az arcát. Erre a látványra muszáj vigyorognom, s mivel pont elérem, leveszem Nicolas arcáról a napilapot.
- Büfés bá! – szólítom meg, de semmi válasz, csak egy nagyobb hangvételű horkantás. Cö… Akkor máshogy:
- Nicolas! – Ezúttal a horkantás is elmarad.
Mi a fene, altatót vett ez be, vagy mi?! Bár, elnézve az arcát, tutira veszem, hogy az elmúltéjszakát is átbulizta, ahogy kell.
- Nick! – Ejj, fergeteges buli lehetett, ha erre sem kel fel! Vajon hány doboz sört ivott meg? Egyet-kettőt? Vagy inkább tizenegyet-tizenkettőt? Hjajh, de jó dolguk van ezeknek a nagykorúaknak…
Ja, igen, Nicolas huszonnégy éves, és azóta itt dolgozik, amióta én ide járok. Tizenhét évesen még a nagyapjának segített, aztán, mire ő húsz lett, az öreg Nicolas nyugdíjba vonult, s azóta ő az eladó.
- Nicky! – Na, lássuk, erre hogy reagál! (Utálja a Nicky-t – meg is értem, miért...)
Ó, már pattan is! Hú, de mérges! Ez nem sok jót sejtet…
- Ide gyere, te kis dög! Nem megmondtam, hogy neked Nicolas, vagy Nick vagyok?! – kiált rám, s egy pillanat alatt állásba vágja magát, továbbá fenyegetően magasodik fölém. Hú, de örülök, hogy van köztünk egy eladópult!
- Nyugalom! Nem tudtalak máshogy felkelteni, már azt fontolgattam, hogy vizet öntök rád, de erre már felébredtél – magyarázom meg gyorsan, mielőtt még hozzám vágná a süti szedő csipeszt.
- Aludtam? A franc… - húzza el a száját. – Nagyon bevághattam a szunyát, ha nem hallottam meg a kicsöngőt…
- Pusztán azért nem hallottad, mert még nem is volt – közlöm vele a tényeket. – Húsz perc van még hátra az első órából – vonok vállat, ő meg szemöldökét ráncolva tekint rám, magában összerakva a dolgokat.
- Kivágtak óráról? – kérdezi, én bólintok, mire ő gúnyos vigyorra húzza el a száját.
- Ejnye, Cain, úgy beszóltál a tanárnak, hogy kirakott? Szégyelld magad, rossz kisfiú! – szid meg affektálva, s finoman s nőiesen rácsap az orromra egy fakanállal.
- Aú! – kiáltok fel. – Ilyet ne csinálj! – morgom neki, miközben két kezemmel az orromat nyomkodom, hogy egyben van-e még a „gyengéd suhintás” után.
- Akkor mit csináljak? Elfenekelni nem tudlak, és nem is az én dolgom, így könnyebb – von vállat vigyorogva. – Na, nyögjed, mit kérsz? – kérdezi, miközben két tincset megfog a hajában, s hátraköti velük a többi fürtjét.
Na igen, akinek raszta haja van, az megteheti. Ritka ám az ilyen jól megcsinált frizura, és az ő világosbarna haja nagyon is jól néz ki így. Szépen kiemeli a nagy, égszínkék szemeit.
- Egy hot-dogot – válaszolom, mire elgondolkodik.
- Szereztem egy újfajta instant tésztát, öt perc alatt kész, nem kóstolod meg? – kérdezi. Heh, mi van, elfogyott a virsli a hot-dogba?
- Neve? Íze? – kérdezem kíváncsian.
Elővesz egy tasakot, s felolvassa:
- Smack Instant Ramen, csirkés ízű.
- Hmm, nem hangzik rosszul. Finom? – kérdezem, vizsgálgatva a tasak küllemét, mely egész igényes.
- Gőzöm sincs, te eszel belőle először – mondja vigyorogva.
- Ja, hogy kísérleti nyúl vagyok! Ezt elfelejtetted közölni! – nevetek. – De azért megmaradok tőle, ugye?
- Ki tudja. Mintha cián is lenne benne… - vigyorog rám, én meg grimaszolok neki. Nick csak nevet rajta.
- De szerintem kibírod, erős a szervezeted, nem?
- Jah – vágom rá, és lecsüccsenek az egyik bárszékre. Mondtam már, hogy veszettül imádom a berendezést? Nicknek jó ízlése van.
- Remek! – vigyorog, majd egy ollóval lenyisszantja a tasak tetejét, félreteszi, majd egy lábosba vizet önt, s felteszi a főzőlapra forrni.
- Addig is, mesélj, te kis oltogatós, ezúttal mit szóltál be a tanár úrnak? – fordul felém továbbra is vigyorogva.
- Semmi különöset. A vén Dexter rongálta a padomat, én meg figyelmeztettem, hogy ez igazságtalanság.
- Igazságtalanság? – kérdezi egy kuncogás után.
- Igen. ő szabadon csapkodhatja a padomat az összefáslizott nádpálcájával, én viszont nem ülhetek rá a tetejére, mert „rongálom”. Szerinted mi hagy nagyobb nyomot az asztalon? A hátsóm, vagy egy nádbot, amit teli erőből rácsapnak?! – kérdezem, továbbra is morogva a dolog helytelensége végett.
Nicolas csak nagyot röhög, miközben beleönti a rament a forró vízbe.
- Mindig is tudtam, hogy a vén kémiatanár egy elvetemült fazon, na de hogy ennyire…?- vigyorogja, igyekezve visszafogni a röhögő-görcsét.
- Ennyire. Förtelem. És egy ártatlan beszólásért kirakta a szűrömet, most mondd meg! – mondom felháborodva, de közben már én is vigyorgok.
- Az… Hát hallod, vannak itten igazságtalanságok, akárhogy nézzük. Bár, szerintem te jártál a legjobban – vigyorog, s én egyetértően bólintok.
Mert valóban én jártam a legjobban, nem igaz? Nem csak, hogy nem kell tovább hallgatnom a süketelését az anyagi halmazokról, de még a tízóraimat is elfogyaszthattam! Szerencsés volnék?Ki tudja, talán a Sors végre belátta, hogy Josh tegnapi akciója túl durva volt, és Cain megérdemel egy kis engesztelést. Ó, bárcsak a matektanár is beteg lenne! Mondjuk, hirtelen infarktust kapna, vagy tudom is én…
- Na, egész hamar kész… - mondja Nick, miközben megkeveri a tésztát.
- Most te mesélj valamit! Mondjuk azt, hogy milyen volt tegnap este a buli? – kérdezem, s küldök felé egy angyali mosolyt.
- Heh, ennyire látszik? – néz rám, majd elmosolyodik. – Fergeteges volt – feleli szűkszavúan.
Én pedig sóhajtok egyet. Hm, milyen jó lehet bulikra járni! Basszus, alig várom, hogy gimis legyek, akkor majd én is mehetek! Tizenhat évesen már csak beengednek, ha jól tudom, abban a bárban, ahova Nicolas jár szórakozni, az az alsó korhatár.
- Ejnye, mi volt ez a vágyakozó sóhaj? – kérdezi Nick, miközben kerít egy mélytányért, egy kanalat és egy villát, s kiporciózza a leves egyharmadát, majd átnyújtja.
- Jó étvágyat! – mondja, ezzel jelezve, hogy előbbi kérdése költői jellegű volt, választ nem vár rá.
- Kösz! – mondom én, azzal kezembe veszem a kanalat. És amint az első falatot a számhoz emelem, a tészták visszahullnak a tányérba. Remek… Kanállal itt nem megyek sokra, úgyhogy megpróbálkozom a villával. Azzal már kicsit több sikerrel járok, s az első nyelés után meg is mondom Nicknek, hogy jó kaját szerzett. Méghozzá nagyon is jót!
- Nagyszerű, akkor el fog fogyni – jegyzi meg elégedetten.
- El hát! Kételkedtél benne?! Ez a büfé egy valóságos mézes bödön, itt mindig minden elfogy! – mondom a meggyőződésemet.
Nick csak legyint és nevet egy aprót.
- Csak mert jókat rendelek, és tudom, hogy mi kell az általános iskolás kölyköknek – nem rád értettem, ne vedd magadra.
- Hmph! Szerintem az itteni hot-dog vagy pizza ugyanúgy elfogyna egy céges partin is, mint itt.
- Ki tudja. Minden esetre, ha az előbbi magyarázatomat nem hiszed el, megtoldom azzal, hogy rendkívül jó kereskedelmi érzékkel áldott meg a Sors… - mondja fellengzősen. Höh, a kis egoista.
Bár, van mire büszkének lennie, mert az iménti kijelentése igaz, teljes mértékben.
Hogy példát is mondjak, vegyük mondjuk ezt a rament. Három dollár per zacskó. Megfőzi, és elharmadolja, minden adagért kér két dollárt, így az ember azt hiszi, hogy olcsóbb, mint a boltban. Közben még elad két ilyen kétdolláros harmados és puff, máris keresett három dollárt úgy, hogy az eredeti zacskó ára megtérült.
Jó, ez így nem sok, de ha mondjuk száz ilyen ramennel számolnánk, már igencsak szép számot kapnánk, nem? És ez a napi bevétel!
Hümmögök egyet az elgondolásra, ezzel mintegy nyugtázva, hogy Nicolasnak igaza van.
- Azt nem értem, hogy ha ilyen jó kereskedelmi érzéked van, miért egy általános iskola büféjében tartod a lelket, és nem mész elmondjuk kereskedelmi miniszternek… - gondolkodok el.
- Szerinted úgy nézek én ki, mint aki miniszter akar lenni?! – kérdez vissza felháborodva. – Az hiányozna csak nekem! Be az aktakukacok közé, akik egész nap vitatkoznak a legapróbb dolgokon is? Ugyan, kérlek!
- De minden bizonnyal jobban jövedelmezne, nem? – faggatom tovább.
- Cain, Cain… - csóválja meg fejét. – Nekem nem az a célom, hogy milliomos legyek, hanem az, hogy úgy éljek, amit a halálomkor nem fogok megbánni. Higgy nekem, sokkal jobb úgy a tükörbe nézni, hogyha elégedett vagy azzal, aki visszanéz rád.
Hm… Nicolas okos. Legalább is okos dolgokat mond. Érdeklődve nézek rá, hátha folytatja.
- Meg aztán, szerinted ilyen fejjel elmehetnék politikusnak? – kérdezi elvigyorodva, mire én majdnem kiköpöm a rament a rám törő röhögéstől, de szerencsére még időben lenyelem a számban tartózkodó falatot, és csak utána kezdek röhögni.
- Raszta-minisztert még életemben nem láttam! – nevetem tovább.
- Basszus, Cain, de hülye ötleteid vannak! – csap a homlokára nevetve. – Ezt elregélem majd a csajomnak is, had röhögjön!
Nagy nehezen lenyugszom. Okééé, Nicolas a raszta-miniszter. Ilyet is csak én tudok kitalálni, hát persze…
- Blasteeeeer! – hallok meg hirtelen egy kiáltást, mire megáll a villa a kezemben, s Nicolas is megkövülve tekint rám.
- Ez… az öreg Dexter volt…? – kérdezi elhűlve.
Bólintok, még mindig ledermedve, valószínűleg az ábrázatom is olyan, mintha frissen meszelték volna.
- Szerintem téged keres… - jegyzi meg Nick, majd lassan újra tenni-venni kezd a pult mögött.
- Lehetséges… Hogy ha ilyen ingerülten kiabálja a családnevemet, könnyen előfordulhat, hogy ideges…? – kérdezem Nicolast félve, de már újra eszegetem a ramenem maradványait.
- Könnyen meglehet – helyesel. Sőt, azt is valószínűnek tartom, hogy elkezd rohanva kajtatni utánad, csak azért, hogy kettészelje a fejedet a nádpálcával… - morfondírozik el.
- Szóval te is azon a véleményen vagyok, hogy ki fog nyírni. Mi tagadás, nem éppen alaptalan feltételezés… - húzom el a számat, közben eltüntetem a levesem mindennemű maradékát.
- Egészségedre. Kettő dollár lesz – mondja, én meg kihalászok a zsebemből két egydollárost, és átadom őket neki.
- Kösz – mondom, de hangom színtelen, és hiába próbálkozok meg egy mosoly felvarázsolásával, nem sikerül… Na de ilyet…
Felállok, intek Nicknek, azzal elindulok vissza az osztályom felé, bár inkább az ellenkező irányba szeretnék fejvesztve rohanni, ki a suliból.
- Cain, próbálj meg nem kimúlni, ha egy mód van rá… - küld felém Nicolas egy bíztató mosolyt, én meg egy iszonyatosan erőltetett vigyorral fordulok vissza még egy szóra:
- Megpróbálok… - felelem, azzal elindulok a biztos halál felé.
Na, vajon hol futok össze azzal a vén kecskével? Hm, hamarabb, mint gondoltam. Ott áll a lépcsőn, ami felvisz a felsős folyosóra, és koránt sincs barátságos arca. Nyelek egyet. Megöl?
- Na, te színészek gyöngye, hol a pokolban császkáltál?! –förmed rám, gúnyolódva a foglalkozásommal. Úgy? Rendben, akkor szemtelen leszek…
- Amennyiben a büfé a pokol, kész örömmel adom el a lelkem a büfés bának – És vagyok olyan pimasz, hogy még vigyorgok is mellé, mint a vadalma. Heh, na erre hogy reagál?
Teli erőből belecsap a falba a nádpálcájával. Csak úgy visszhangzik belé a folyosó! Jesszus, szétveri az iskolát! Bár… Ha szétveri, nem kell bejárni… Hm, akkor még feleselek egy kicsikét, hátha szétcsapja a sulit!
- Ne feleselj velem, szemtelen kölke! – rivall rám, minden hangerejét beleadva. Aú, a fülem! Nincs rajta hangerőszabályzó?! Vagy akkor már inkább OFF gomb. – Különben… - kezdi fenyegetően, én meg képtelen vagyok megállni, hogy ne szóljak be neki!
- Különben szétveri a falat a nádpálcával…? – ártatlanul pillogó pofikával kezdem, de a végére már elvigyorodok, amikor meglátom a tanár úr méregtől elvörösödő ábrázatát. Hű, vulkán nem füstöl úgy, mint Mr. Dexter feje!
Az már csak hab a tortán, hogy mikor felém csak a nádpálcával - én viszont gyorsabb vagyok, mintsem hogy hagynám – elhajolok, s már szaladok is fel mögötte a lépcsőn, alig bírva magammal, de tartom a szám és nem röhögök, csak vigyorgok, mint a fene!
- Blaster! Az ellenőrződet! Most! – ered utánam.
Én pedig megállok, pont az osztályom előtt, megigazgatom a hajam, a ruhám, és felöltöm a legfelsőrendűbb arckifejezésemet, majd besétálok az osztályba, mint ha mi se történt volna.
A vén Dexter persze tüzet okádva caplat utánam. Hm, így egészen hasonlít az énektanárra, az is tud ám tüzet fújni. De vele nem szemtelenkedek. Legalább is, nem annyira, mint Mr. Dexterrel, mert az énektanárnak kicsit nagyobb már az alap hangereje is, és ezt nem rest megmutatni mindenkinek. Szóval, ha az iskola túlsó végéből hallani tanári ordítást, tuti, hogy az a vén házisárkány az.
- Nem hallottad, büdös kölök, hozd ki az ellenőrződet! – üvölti a kémiatanár ingerülten. Jaj, miért nem tudom megállni, hogy beszóljak neki?
- Nyugalom, hallottam az első üvöltést is! – felelem, közben a táskámban kutatva a hőn áhított füzetért, mikor is hangos reccsenést hallok, amitől nem kicsit holtra rémülök, s nagy szemekkel fordulok meg, hogy megtudjam, mi ijesztette ki a lelket is belőlem.
Jéé… Kettétörte a nádpálcát…! Igen, ott van a két kezében a pálca egy-egy vége, s látni, hogy az összeszigszalagozott bot megadta magát. Ejj, ezt pusztán az én beszólásom miatt…? Hoppááá… Úgy veszem észre, hogy Dexter tanár úrnak mindössze egyetlen ép idegszála maradt. És jómagam pont azon táncolok…
Kivételesen szó nélkül ugyan, de mogorva arcképpel viszem ki neki az ellenőrzőmet, amit a tanár egy agresszív mozdulattal kikap a kezemből, lecsapja az asztalra, és írni kezd, úgy fogva a tollat, mintha kés lenne. Engem nagy valószínűséggel szerencsétlenül járt ellenőrzőm helyébe képzel…
Más helyzetben ártatlan szemecskékkel folytattam volna az idegnyúzást, de most látom, hogy nagyon is pengeélen sétálgatok. Szeretem a veszélyt, de hülye nem vagyok. Ha a határ áthágása beszámíthatatlanul durva következményekkel járna rám tekintve, nem fogom átlépni. Szusszanok egyet, s látva előre, hogy Mr. Dexter minimum öt oldalas litániát fog írni szeretett édesanyámnak – akit minden bizonnyal magában rendesen elátkoz, amiért a világra hozott – úgy döntök, addig is visszaülök a helyemre.
Végigpillantok közben az osztályom reakcióin is. Jake az első padban kárörvendően vigyorog rám, én meg grimaszolok neki, had örüljön. Madison és Sarah gyilkos pillantásokat vetnek a tanárra – bizonyára teljes mértékben védeni akarnak, de ez engem valahogy cefetül hidegen hagy. Will részvéttel tekint rám, ahogy Ian is. Andy arcától viszont kicsit megrökönyödök. Nagyon mérgesen tekint rám. Valamit rosszul csináltam talán? Mi miatt lehet ilyen mérges? És még el is fordítja a tekintetét! Csak tudnám, hogy mivel bántottam meg, már megint…
Emily a fejét csóválja, Rosie pedig bámul ki az ablakon. Ó, istenem, ezek a nők! Sose fogom megérteni őket, hiába is próbálkozok vele…
Halkan ledobom magam a székemre, a rám szegeződő, kíváncsi tekintetekkel csak annyira törődök, hogy egy grimaszt küldök mindenki felé, jelezve, hogy a saját dolgukkal törődjenek.
Felpillantok az órára, s látom, hogy még kőkemény öt perc hátravan ebből a nyavalyás kémiaórából. gondolom, Mr. Dexter nem is fogja óra végezte előtt visszaszolgáltatni az ellenőrzőmet, mert a tipikus „tíz oldalt összekörmölök a szülőnek” pofáját felöltve, irtó nagy slunggal ír. Pazar…
Akkor malmozok még öt percig.

Voilá. Jóóóóó hosszú lett. xD