Hát, üdv ismét! Novellával kezdtem a síszünetet, és novellával is zárom, hogy szép keretes szerkezete legyen. xD (Nem kellett volna annyi irodalmat tanulni... Bár, még így se nagyon tudok néhány dolgot fejből, szóval lehet, holnap reggel a metrón is tanulás lesz. xD)
Nos... Nem tudom, hogy jött. Csak úgy, spontán. (Lilith hibája. xD Ugye, Kishi, mondtam, hogy ha szabadon eresztem, csúnya dolgokat csinál! XD)(Egyébként ő rajzoltatta velem azt is, amit... amit ma nem sikerült beszkenneltetnem, mert drága barátnőm lemondta a találkát, szóval a szkennelés elmaradt. Pedig azt az elemet én lerajzoltam, ami majd... Najó, nem lövöm le, lássunk neki! XD)
,,Sötét, csillagtalan októberi este volt. Az utcákon mégis zajlott az élet, szellem- és boszorkányjelmezes fiatalok rohangáltak a házak között, mindenhova becsöngettek, s a jól ismert „Cukrot vagy életet!” kiáltással köszöntötték az ajtót nyitókat, akik tettetett ijedtséggel, majd bájos mosollyal töltötték meg cukorkával, nyalókával és csokoládéval a gyerkőcök zsákjait, hogy azok aztán vigyorogva rohanjanak a következő házhoz.
Ám nem csak a gyerekek, néhány felnőtt is jól mulatott ezen az éjszakán, szerelmes párocskák sétálgattak jobbra-balra, játékosan ijesztgetve egymást, míg mások kisebb bandákba verődve, sörözgetve, mulatozva rémisztgették a tőlük is csokoládéért kuncsorgó kölyköket, hogy aztán hahotázva vonuljanak tovább az utcákon át.
A sikátorokban legalább ugyanekkora zsivaj volt, a piroslámpás negyedekről nem is beszélve. Az egymás után nyíló sztriptíz bárok és különböző szado-mazo klubok ajtóin vígan hirdették a forróbbnál forróbb műsorokat, hiányos öltözetű angyalkák és boszorkányok előadásában, csak és kifejezetten Halloween alkalmából.
Azok a szeméremtest-ápolók, akiknek nem jutott hely a bárokban, az utcasarkokon ácsorogtak, vígan cseverésztek, s várták a kuncsaftokat, az öltözködést ellenben ők se vitték túlzásba, hiába fújdogált néha csípős, hideg szél.
Az egyik sikátorban egy lenge, vörös ruhát viselő „vámpírlány” álldogált, festett fekete haját a szél csibészesen összeborzolta. Vörös ajkai egy szál vékony cigarettát öleltek, melyet néha hosszú, vékony ujjai közé vett, hogy kifújja a füstöt. Unottan nézelődött végig az utcán, munkalehetőség után kutatva halványkék szemeivel, de hiába rebegtette sminktől nehéz pilláit az ellenkező nem járó-kelőire, azok vagy túl részegek voltak, hogy észrevegyék, vagy egyszerűen annyira rohantak haza, hogy végre kipihenhessék magukat, hogy őt észre se vették. De a legtöbb arra járó férfi mégis csak az a nagypofájú, kekeckedő fajta volt, aki beszólogatott, hogy „hé, csinibaba, nem harapsz meg?”, meg egyéb hasonló szövegeket kiáltottak oda neki az utca túlsó végéből, de odamenni hozzá egyiknek se lett volna képe.
Már kezdte úgy hinni, hogy ezen az éjszakán még a kiskölköket is jobban érdekelné - s hogy legjobb lenne szabit kivennie mára, meg amúgy is, a cigijét is elszívta már, de egy nyomorult pénzes ürge sem szólította még meg.
Keze akaratlan is a nyakában függő keresztre tévedt, s miután elszívott cigarettáját elpöckölte, ajkai közül a füsttel együtt egy halk sóhaj szakadt fel, alig kivehető „Istenem…” fohászkodással. Arra gondolt, hogy a zárdában ezért ki fogják nyírni, ha megtudják. De amikor egy idegen férfi elé lépett, s félreértelmezhetetlenül rámosolygott, elszállt ezen gondolata, s visszavigyorogva bújt a férfi karjai közé, s nadrágjában mást is megtapogatott a vastag pénztárcán kívül.
***
A harmadik pohár vodka legurítása után vigyorogva feküdt a férfi ágyára, míg az kezeit és lábait az ágytámla rácsaihoz bilincselte.
- Durván szereted…? – kérdezte halk röhintés után a férfit, elmélyedve annak éjfekete szemeiben. Feltűnt neki, hogy egész idő alatt alig nézte meg az arcát, de a másik most se hagyta neki, csak elmosolyodott, s valamiért kotorászni kezdett a fiókban.
- Durvábban, mint gondolnád… - somolyogta, ahogy előhúzott egy szájpecket, s rögzítette a nő szájában, aki csak kéjesen felmordult rá.
- Remélem, szereted, ha fáj… - mosolygott le rá a férfi bájosan, mire önkéntelenül hümmögve bólintott, s lehunyta szemeit, ahogy a partner kényeztetni kezdte a nyakát, baljával a mellein bontogatva a fűzőt, míg jobbjával továbbra is a fiókban kutakodott.
Szemeit csukva tartotta, egészen addig, míg bal vállához valami hideg nem ért, de nem látta mi az, mert a feketeszemű feje eltakarta, ahogy a fülét kezdte harapdálni. Nem bírta ki, hogy ne sóhajtson élvezettel a szájpecek ellenére, s már tudomást se vett a hidegségről vállánál, egészen addig, amíg az a valami bele nem mart a húsába. Felnyögött, s megvonaglott, érezve, hogy a valami mélyebbre vág húsában, egyre mélyebbre, előre-hátra mozogva. Sikítani akart, de a szájpecek megakadályozta ebben, így csak tovább vonaglott a másik alatt, rángatta a bilincseket, bal karja remegett, ahogy a vágóeszköz a csontjáig mélyedt húsában.
Addigra viszont már úgy rángatózott, mint a fölre vetett hal, le akarta lökni magáról a férfit, és elfojtott hörgések törtek utat maguknak nehezen a szájpecken keresztül. A másik ellenben nekikezdett csontjának átvágásának, melyre ordított, ahogy csak tudott, a szemeibe gyűlt könnyek vízesésként zuhogtak végig arcán.
Érezte, ahogy vére egymás utáni löketekben ömlik ki a vágáson át, végigfolyik vállán, ruháján, s reszkető alkarján, melyet a férfi éppen levágni készült róla, s a kemény csonttal nem boldogulván, a vállánál lefogta, másik kezével a könyöke fölött megmarkolta, s hirtelen rántással felhúzta, kettétörve a felkarcsontot.
A szajha torka szakadtából felordított, s fogait a szájpecekbe mélyesztette, sikítása azonban csak fojtott nyögésnek hatott miatta. A férfi végső mozdulatként még mindig a levágandó kart markolva elkezdte húzni, a maradék izom és bőr, ami a végtagot a csonkon tartotta nemakarózva adta meg magát, s engedte, hogy letépjék a kart a tulajdonosáról.
A kékszemű maradék három végtagja reszketett, egész teste megfeszült, s remegő hangokat nyöszörögve, elborzadva pillantott bal karjának vérző helyére, ahogy a letépett végtag mozdulatlanul hevert mellette, az ágyrácshoz bilincselve. Feketével kihúzott szemei körül a festék elfolyt, s ében könnycseppekként csorgott végig fehérre alapozott arcán.
- Nos, drága apácanövendék, Isten hű szolgája… - szólalt meg a férfi, a vértől vörös konyhakést törölgetve. – Hogy is volt az a szüzességi fogadalom? És az istentisztelet? Hogy a tested a sajátod, és nem adod másnak, csak Istennek?
A nő előbbi elborzadt tekintete semmi volt ahhoz képest, amit a másik kérdései után vágott. Majd rémülten pillantott jobb vállára, ahova a férfi a viszonylag tisztára törölgetett kést helyezte, ellenkezőn rázva fejét, visongva, s reszkető testével próbálva ellenszegülni az elkövetkező csonkításnak, de a férfi nem könyörült; egy határozott vágással már fűrészelni is kezdte a tehetetlenül vonagló lány jobb karját is.
***
Az elhagyatott erdőszéli tisztásra egy fekete BMW gördült be a fák közül. Ablakai el voltak sötétítve, karosszériáján látszott, hogy remekül van karbantartva. A hajnali égbolton még fel sem tűntek az első napsugarak, s még csaknem mindent sötétség borított. A BMW vezető ajtaja kinyílt, s egy öltönyös, fekete hajú férfi lépett ki a gyér fűre, s a csomagtartóhoz sétált, felnyitotta, majd a benne levő összekötözött zsákot kibogozta. Zakóját levette, ingujjait feltűrte, s a zsákból óvatosan előhúzott két kezet, két lábat, egy fej- és végtagnélküli, meztelen női testet, majd hajánál fogva a testhez tartozó fejet, s kiterítette őket a földre.
Majd a csomagtartóból kihúzott négy méretes karót, s munkához látott.
***
A nap sugarai végre előbújtak a fák mord, feketéllő árnyai mögül, s bágyatag fénnyel cikáztak végig a tisztáson, halovány fényköntösbe öltöztetve a keresztet, melyre egy nő megcsonkított testét s végtagjait szúrták fel. A testen két karó ment át, egy vízszintesen a vállakon át, s egy függőlegesen, a nyakon távozva. A vízszintes lécre a két levágott kéz volt felhúzva, a karók hegyes végei a kézfejeket átdöfve hagyták el a végtagokat. A lábakat a vállak mellett egy kötélen rögzítették, melyről csípőmagasságban lógtak le egy-egy horogról. A fej pedig, a kereszt tetején, s a nyakába fúródó karó vége vérvörösen bukkan elő a szájon keresztül. A fekete haj ziláltan s vértől ragacsosan omlott alá, éppen hogy érintve a vállakat, s a halványkék szemek immáron a szemgödörbe fordulva alig láttattak magukból valamicskét.
A férfi elégedetten, de mosoly nélkül szemlélte végig a testet, majd keresztet vetett, s halkan fohászkodott, s keresztet vetett:
- Bocsásd meg a bűneit, eleget szenvedett életében. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében: Ámen! – Majd felemelte tekintetét, hátat fordított a keresztnek, majd kocsijába ülve gázt adott, s elhajtott."
***
Az író vigyorogva érkezett haza egy újabb hosszadalmas kiadói tanácskozás után. Első krimijét – s regényét is egyben – nem egészen egy hónapja adták ki, s még maga is meglepődött, hogy az eladási mutatók a vártnál ötször nagyobb értéket mutattak. Először, mikor a kiadó ezt közölte vele telefonon, azt hitte, csak ugratják, és biztos a képébe röhögnek majd, amint megérkezik reménytől csillogó tekintettel, de kellemesen csalódott. A menedzser úr pedig vigyorogva adta át egy borítékban a megbeszéltnél háromszor nagyobb összeget neki havi fizetés gyanánt, amire már ténylegesen csak pislogni tudott.
Ettől függetlenül hamar túltette magát rajta, s egész úton hazafelé vigyorgott. Akkor is, amikor a lift pirosan villogva írta ki, hogy „nem működik”, egy gyengéd falba rúgás után előbbi vigyorával ballagott fel a lépcsőn, a Kis Éji Zene dallamát fütyörészve.
Amint lakásának ajtajához ért, kulcsot húzott elő, s benyitott a másfél szobás, enyhén kupisan leledző lakásba, majd amint becsukta az ajtót, s előhúzta kabátjának belső zsebéből a fizetését tartalmazó borítékot. Elégedetten és felvillanyozva nyitotta fel, s vizsgálta végig a bankjegyeket borvörös szemeivel.
Vigyorogva ugrott egyet örömében, majd az összeget visszacsúsztatta a borítékba, s a nappaliban levő kanapé egyik üléspárnája alá tette. Kedve lett volna körbetáncolni a lakást, de megemberelte magát, s inkább gyorsan összedobott magának egy feketeteát, s míg amíg az hűlt egy kicsit, addig a közeljövőbeli költekezésein gondolkodott. Egészen addig, míg farzsebében meg nem csörrent a mobilja.
- Igen, tessék? – vette fel, s szólt bele édes hangon. Amilyen boldog volt, szokásától eltérve kedvesen köszöntötte a hívót.
- Jó napot – érkezett egy rideg hang, mire a férfi összeráncolta szemöldökét, s hófehér hajába futtatva ujjait támasztotta meg fejét a konyhapulton. – Clara Morgan főfelügyelő vagyok a rendőrségtől, és Gilbert Dawnlight-tal szeretnék beszélni.
Gilbert hatalmasat pislogott. Még hogy a rendőrségtől? Mi dolguk van nekik vele?
- Én vagyok az – felelte. – Elkövettem valamit esetleg, amiről nem tudok? – kérdezte kíváncsian, mire a nő köhintett egyet, ami gyanúsan kuncogásnak hangzott.
- Nem, legalább is nem tudunk róla. Ellenben szeretném megkérdezni, látta esetleg a híreket ma?
A férfi összeráncolta homlokát. De ám legyen, ha a hölgy találós kérdéseket tesz fel neki, ám legyen, válaszol rá.
- Nem, ma még nem volt szerencsém hozzá…
- Akkor kapcsolja be a tévét, kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzá. – Gilbert nem volt benne biztos, de érezte, hogy a hölgy mosolyog a vonal túlsó végén. Időközben kihűlt teáját megragadva beballagott a nappaliba, s kezébe vette a távkapcsolót, megnyomva a hírcsatorna adójának számát.
A készülék pár másodperc után pedig el is indult, annak rendje és módja szerint, s hamarosan a képernyőről nézett vissza rá a jól ismert bemondó hölgyike.
- Ma reggel egy brutálisan meggyilkolt nő holttestét találták meg a közeli erdő egyik tisztásán. – Hallotta meg, s az utána következő képtől kis híján kiesett kezéből a teásbögre.
A televízió képernyőjén ugyanis megmutatták a holttestet – egy megcsonkított, keresztre feszített nő testét, s Gilbert szája tátva maradt a döbbenettől.
- Te magasságos… - rebegte, s a bemondóhölgy többi mondata már nem jutott el tudatáig.
- Magának is rémismerős, nem? – kérdezte a vonal túlsó feléről a nő. – Nekem egyből beugrott a könyvében elhelyezett illusztráció.
A férfi megköszörülte torkát, s nagy nehezen kinyökögte az első eszébe jutó dolgot:
- K-köszönöm, nagyon kedves öntől, hogy elsőre az én művem ugrik be magának egy holttest láttán, de… - Itt elakadt, s újra a képre pillantva, sóhajtva folytatta. – De tényleg olyan.
- Akkor ugye nem bánja, ha beinvitáljuk egy beszélgetésre? – hallotta meg a főfelügyelő szívélyes hangját.
- M-mármint, ezt értelmezzem úgy, hogy gyanúsított vagyok? – kérdezett vissza a férfi, enyhén gyanakvó hangon.
- Nem. De mivel a helyszínen semmilyen nyomokat nem találtunk – se keréknyom, se egy elhagyott szerszám, se ujjlenyomat – így maga és az irománya az egyetlen nyom, amiből kiindulhatunk.
Meggyőzte. Gilbert pár pillanatig gondolkodott, majd mondta, hogy azonnal indul, s elköszönve letette a telefont.
Nu, kérem, ez lenne az.
És bocsánat, hogy eltűntem MSN-ről, csak Ernő drága lefagyott, s mikor újraindítottam baszott bejelentkezni a köcsög. -.-" Ezek után áthívtam bátyót, hogy segítsen megszerelni, törölt egy kazal fájlt, de az MSN uninstallját bezzeg nem találtuk sehol! Szóval, törölgettünk, aztán feltelepítettem újra, és még mindig baszik bejelentkezni... -.-" Fejbe lövöm magam.
Nem tudom, asszem ez a gépek lelke, vagy passzolom, hogy mi lehet. Szerintem Ernő megsértődött. xD Nem érdekel. Akkor is az lesz, amit én mondok, és akkor is én irányítok! Mert én vagyok a rendszergazda, az orgware, és az van, amit én mondok, slussz! Diktatúra van.
Khm, apropó, diktatúra, a fentebbi szösszenetet sem én alkottam. Lilith volt. (Őa másik énem - aki egyébként elnyomásban él, mivel kompromisszumot [hozzám hasonlóan] nem tud kötni, s én bizonyultam erősebbnek, így én használom a testemet. Há. xD)
De néha előtör, és... És akkor rosszaságokat csinál. Mint például ilyeneket. Meg azt a rajzot, amiből a keresztrefeszítés mikéntje jött. Azt sem én csináltam, hanem ő. xD De ráadásul milyen jó lett már! XD Khm, majd hogyha végre tlaálok egy kedves szkennerrel rendelkező illetőt - ugye, Luca? - aki kedves lesz velem, és méltóztatik beszkennelni a cuccaimat... xD
Khm, nem akarok holnap korán kelni. (Nem elég, hogy a szerepet se tudtuk rendesen lejátszani se Kishivel se Lucával, s Tune-drágával folytatottat meg aztán pláne nem, de még honap iskolába is kell mennem. -.-" És nem biztos, hogy megjavul az MSN. Dögöljön már meg! >.<*)
Jajj, és még az önértékelést is rá kéne rakni Clarissára... Hjajh...
Úgyhogy én asszem lépek is - de talán még nem véglegesen. xD Bye-bye!
