Ma reggel fogmosás közben ért az áramütés szerű, fejbevágó megvilágosodás: Ihletem újból homlokon csókolt! Bezony! x3 Nem a szellemes sztori, nem kérem. Egy másik... xD 

És a gondolatmenet a következő volt: tükör -> tükörkép -> hajam -> szalag -> vörös szalag -> vörös -> vörös és zöld -> milyen jól mutatnak együtt -> az álomházambeli szobám vörös és zöld színösszeállítású lesz -> kihagytam, hogy milyen gitárjaim lesznek -> Hans tuti kiemelt helyet kap -> tuti, hogy nem fogom soha eladni -> Hansnak lelke van -> és itt jön a bumm, amit most kifejtek egy kicsit bővebben... ^^

Dühödten csapom be magam mögött az ajtót, s trappolok fel az előlépcsőn, igyekezve a lehető legnagyobb visszhangot verni a keskeny lépcsőházban, had szaladjon össze a szomszédság. (Közben persze azon is igyekszem, hogy hátamon pihenő gitáromnak ne essen baja - bár, tökéletes megkoronázása lenne a mai napoomnak, ha esetleg...)
Nem. Nem, nem, nem és nem. Nem tudom elhinni!! Elérek a panel liftjéig, s egy bökéssel benyomom a hívógombot... Mire a drága masina tetején pirosan villog a felirat: Nem működik...
Hogy az édes jó anyucikád... Veszek egy mély levegőt, szaggatottan kifújom, sarkon fordulok, s farkasszemet nézek a főlépcsőház kecsesen felfelé ívelő fokaival... Basszameg. Azzal fogcsikorgatva nyakamba kapom a lábaimat, s nekigyűrkőzök mind a kilenc emeletnek... (Hogy szakadnál meg...)
Mire végre felérek, a tüdőmet kiköpöm, s lógó nyelvvel előhalászom a lakáskulcsot, zárbatolom, elfordítom, s a főbejáraton történő berontásomat ismét eljátszom, had örüljenek nekem.
Sajnos szerencsére nincs itthon senki - ami egyenlő azzal, hogy ismét nem hagytak nekem kaját, és ismét nekem kell főznöm magamnak, már amennyiben nem szándékozom éhendögleni. De tudjátok mit? Szándékozom.
Gitáromat leemelem a vállamról, s letámasztom a fal mellé, majd gyorsan megszabadulok a kardigánamtól meg a sálamtól, lerúgom a bakancsomat, s ismét felkapva hangszermet berongyolok a szobámba, az ajtót egy kecses mozdulattal úgy magam után rántva, ahogy azt kell - s hogy kis híján kiszakadjon a falból.
Majd, mint aki jól végezte dolgát, nekitámaszkodom, s végre érzem, hogy szívem hajlandó a helyén maradni a lépcsőzgetés után.
Röpke tíz-húsz mádospercig meredek magam elé, s igyekszem feldolgozni a pár órája történteket. Minden olyan szépnek indult. A mai nap is, meg az egész Vele, még egy éve...
Elvicsorodom, s kezeim összeszorulnak a gitártokon. Az a szemétláda... Hogy merte...?! Kajra az orrom előtt! Bár kilöktem volnamindkettőt az ablakon...
Vázolnám a lényeget: megcsaltak. Kibaszottul randán. Az ember nem is gondolná, hogy a pasija kivel hetyeg, miközben ő a karrierjét próbálja meg igazgatni... A legsozmorúbb az egészben, hogy semmit nem vettem észre belőle. Vakon bíztam Benne, szerettem, teljes szívemből, s az a rohadék képes volt elhitetni velem, hogy ő is így érez... Lófaszt.
Ma reggel összebalhéztam egy kicsit a bátyámmal, méghozzá azon a világos tényen, hgoy szerinte engem csúnyán pofáraejtenek a hátam mögött. Kiröhögtem, majd vitatkoztunk, végül lelépett, azzal, hogy azért gondoljam át. Átgondoltam, sjobbnak láttam a gondolataimat megosztani Vele is, mert legjobb biztos forrásból megtudni a dolgokat. S lévén, amúgy is nála hagytam tegnap a gitáromat - valami buli volt tegnap előtt, s ottaludtam, s péntek reggel nem volt kedvem még hazavinni a drágát, hogy aztán még a suliba is becaplassak utána - felszálltam a buszra, s a végállomásnál leszálltam. Gyorsan átszaladtam pár utcán, és már ott is voltam a lakásuknál, a harmadik emleten, kulcsot húztam - rendes volt... adott kulcsot az ajtójukhoz, hogyha bármi gond lenne, akármikor be tudjak hozzá menni - s már nyitottam is az ajtót...
Gyönyörű látványban volt részem... Az én egyetlenem a kanapén fekszik, rajta ül egy alkatilag inkább csontvázra hajazó csajszi, s vadul nyögve lovagol rajta... Ki kellett volna tekernem a nyakát, az Ő farkát pedig le kellett volna vágnom a konyhakéssel... De nem ezt tettem...
Csak bebasztam amgam mögött az ajtót, s a hatás kedvéért köhintettem is egyet, hogy biztosan rámfigyeljenek. Rájuk mosolyogtam, ahogy mind a kettő hullafehér arccal fordult felém... Aztán szép lassan elkezdtek pirosodni is. Addigra a kanapéhoz sétáltam, s továbbra is magamra erőltetve a bájos mosoylt megkérdeztem, hogy honnan szedte fel ezt a ribancot. Mire dadogott valami olyasmit, hogy meg tudja magyarázni. Őszintén kíváncsi lettem volna rá, hogy az ilyesmit még hogyan tudná kimagyarázni, de erőt vettem magamon, és egy olyat bemostam neki, hogy az időközben róla lemászó gebe fel is sikoltott. (És akkor még ő járt a legjobban, mert neki csak a lába elé köptem. Az arcába kellett volna.)
Aztán felkaptam a gitáromat, ami két napja uyanabba a sarokba volt letámasztva, s már mentem is az ajtó felé, még anniyt hátra kiáltva, hogy ezek után elém ne merjen kerülni, mert gondolkodás nélkül pofánvágom.
Aztán ugynaolyan kedvesen s barátságosan léptem ki, mint ahogyan be, s igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, amíg vártam a liftre, hogy a kíváncsian méregető lakók ne érzékeljenek semmit a lelkiállapotomból. Szerencsére egyedül szálltam be a liftbe, megnyomtam a bezáró gombot, s amikor a két ajtószárny bezárult, telierőből beleöklöztem. Aztán megint, és megint. A hetedik után már a fejemet is az ajtólapra hajtottam, s igyekeztem visszanyeldekelni a könnyeimet, hál istennek sikeresen.
Nem tudom, mennyi idő után, de végre megnyomtam a FÖLDSZINT gombot, s mire leértem, erőt vett rajtam a harag, fogaimat összepréselve haladtam a buszmegállóig - ahol is a busz volt kedves és az ororm előtt húzott el, naná, nehogy már ne. Úgyhogy sétáltam jó két megállót, mire jött a következő...
Veszek egy mély lélegzetet, s közben elhessegetem gondolataimból azt az emléket, ahogy megláttam őket, mikor benyitottam. Fejemet az ajtónak döntöm, s üres tekintettel bámulok fel a plafonra. Fasza. Semmi probléma, bátyó majd legalább örülni fog, hogy igaza volt. (Lássuk meg a jót a rosszban...)
Gondolok egyet, s egy pillanat alatt kizipzározom a gitártokot, majd lassan az erősítő felé araszolva, megszabadítom őfelségét a ruházatától. Szépen lassan előkandikál a fej, rajta szép sorban a hat hangolókulcs. Majd kibújik a hosszú nyak, az acéllal bevont húrok haloványan megvillannak, de a nyaklapon elhelyezkedő pentagrammocskák erősebb visszfényt vernek. S végül megpillantom a közepén kecsesen lejtő, picurkát asszimetrikus, éjfekete testet is, alján az erősítő dugójával. Felkapom a kábelt, beteszem, s bekapcsolom a hanggépet.
Fülemet azonnal megcsapja az ismerős zümmögő hang, majd hirtelen felerősödik, ahogy szinte maxra tekerem a hangerőszabályzót. Bömböljön a zene, mert miért is ne, nemde bár?
Vállamra akasztom a hangszer hevederét, kezembe veszem a pengetőt, s egy szusszanás után már játszom is, a kedvenc számomat: AC/DC - Beating Around the Bush. Valahogy pont idevág. S egy másodperc töredéke után már hallom is vissza a hangokat, tökéletes valójukban.
Jól megy, be kell ismernem. Ha arra gondolok, mire kibogarásztam ezt a nyamvadt intrót hallás után...! Borzalmasan hosszú volt, de megérte, mintha csak pont erre az alkalomra vágyott volna, szól, teljes erejéből, s ahogy a hangok fonala tekeredik ki az erősítőből, úgy fonódnak össze a gondolataim is.
Teljesen megfeledkezem arról, hogy ideges vagyok, hgoy megcsaltak, hogy ki kellett volna tépnem annak a baromnak a szívét, s csak játszom, csak játszom tovább, élvezve a dallam lüktető ritmusát s a hangok borzongató, dübörgő kavalkádját...
Szemeimet lassan kinyitom, ahogy lassan a szólóhoz érek, s legnagyobb megdöbbenésemre nem a legszokásosabb látvány fogad. Normális esetben az ablakomban egy kisebb növényke sozkott helyet foglalni. Most növény helyett egy ablakpárkányon ülő, smaragdszemű sráccal nézek farkasszemet, s amint az rámvigyorog, döbbenten tátom el a számat.
A dal a szóló közepén úgy szűnik meg, mintha csak elnyisszantották volna az idáig tekergő fonalát, s az utolsó hanggal együtt a srác körvanali is kezdenek elfoszlani a levegőben. Mi a pokol...?
- Játsz tovább! - parancsol rám, én meg pislogok kettőt, mire felfogom, mit mond. Ami ily hirtelen eszembe jut, az egy kromatikus skála, s azt kezdem játszani, így is eléggé ledöbbenten, tovább méregetve az ablakpárkányban helyet foglaló, éjfekete hajú idegent - akinek közben teste kezd újra materializálódni.
- Az előbbi jobb volt, az legalább megmozgatta a húrjaimat... - mondja gúnyosan mosolyogva, én meg lehető legértelmesebb tekintetemmel bámulok rá. A... húrjait...?
- Ki a franc vagy te...? - kérdem, s a jelenleg fennálló helyzetben, örülök, hogy egyáltalán hangot ki tudok még adni magamból. (Annak meg már végképp, hogy beszélni is tudok...)
- Micsoda hülye kérdés ez? - háborodik fel, s lemászik az ablakpárkányomból, én meg tovább játszom a skálát, végigszaladgálva a húrokon. - Hát kin játszol most éppen, he? 
Kész. Ennyi. K.O. Olyan hiperértelmes fejet vágok, hogy ha tükörbe néznék, tuti halálra röhögném magam a látványtól. 
- Basszuskulcs, ne nézz már így! - lép elém, s akaratlan is feljebb szegem fejem, hogy jobban lássam a szemeit - előtte még végigmérem persze. Éjfekete haja homlokára hullik, tarkóján kicsit hosszabbra nőve. Egy fekete, háromnegyedes ujjú inget visel, aminek legfelső három gombja nincs begombolva, s engedi láttatni szépen ívelő kulcscsontjait, enyhén az ingbe lógva pedig egy ezüstözött pentagrammot. Fekete farmer van rajta, s hasonszínű acélbetétest hord cipőnek.
- Gondolkozz már egy kicsit, ember... - csap homlokára, miközben én elindulok a skálával visszafelé, saccra belőve a korát, olyan velem egykorú, max egy-két évvel idősebb lehet nálam.
- Te meg beszélj érthetőbben! - vágok vissza ahogy tőlem telik, mire rámmosolyog.
- De drágaságom! Mit nem értesz? - Drágaság? Mámint én...? - Ott vagyok a kezedben, s már 12 éves korod óta rajtam élezed a zenei tehetséged.
Kezd valami leesni... De...
- ..Ilyesmi nem lehetséges... - vágom rá röpke hezitálás után, áttérve egy másfajta skálára, s közben lejjebb veszem a hangerőt, hogy jobban halljam a saját hangom, mert érdekes módon az ő hangja valahogy... együtt szól a gitáréval...
- Ezt mondtad akkor is, amikor a bátyád felvetette, hogy megcsalnak - feleli vállat vonva.
Áúcs. Ez kemény volt...
- Hogyan?! - kapom fel a vizet, s egy kis időre játszani is elfelejtek, mire gyorsan a kezeimhez kap.
- Ne-ne-ne-ne-ne hagyd abba! - kiált rám, s úgy megijedek, hogy egyből folytatom a félbehagyott ujjgyakorlatot. 
- Fhuh - könnyebbül meg, majd a vállamra teszi egyik kezét. - Kételkedsz még, avagy végre hajlandó vagy elhinni, hogy a gitárod vagyok? - kérdezi rámvillantva egy vigyort.
Ez... Ez abszurd. Hogy a fenébe... Na jólvan. Inkább nem érdekel... Hogyhogy csak most jön elő...? Meg is kérdezem tőle.
- Mindig előjöttem, ha játszottál - kólint fejbe a válasszal. - Csak nem láttál, mert elbújtam - Áhá. Azt hiszem, nincs több kérdésem... Tuti, hogy megőrültem. Várjunk, még egy kérdésem azért lenne.
- És... mi a neved? - vetem fel, lévén értelmesebbet nem tudok szólni.
- Hülyeségeket kérdezel... - szól le megint. - Az, amit adsz nekem. Azért... - hajol a fülemhez - ne pasidról nevezz el, mert ha esetleg szakítotok, akor nincs kedvem az illető nevét viselni...
De szívesen harapnám meg... Pont elérhető közelségben van a nyaka is... Khm, de erőt veszek magamon, s nem teszem, csak megpróbálok kiötleni egy nevet, és...
- Vincent - Az első férfinév, ami eszembe jutott. Vincent.
- Hmm... Tetszik - mosolyodik el, s mélyen a szemeimbe néz, engem pedig teljes valómban rabul ejt a smaragd szempár.
Ezt az idillikus képet semmi nem törhetné meg, csak a mobilom. Ijedten kapom el tekintetem Vincent felől, s a zsebemben rezgő-zenélő telefon végett lassan abbahagyom a húrok pengetését...
- Majd... máskor ne bújj el, ha játszom - mondom, a fal felé nézve, de szemem sarkából még látom, ahogy mosolyogva lassan elhalványul, majd az utolsó hanggal együtt köddé válik.
Egy sóhajjal veszem elő telefonomat, s konstallálom, hogy egyik barátnőm keres, a kezdetleges zenekarunk szintise. Pár pillanat múlve kinyitom, s beleszólok.
- Na végre! Mi tartott eddig, Zoey? - hőbörög egyből.
- Zenéltem, Liz - felelem, mire értőn ühümözik egyet.
- Ma este hétkor buli lesz a London Eye-ban - hallom hangján, hogy vigyorog. Imádjuk azt a helyet, a környéken egyedül itt lehet hallani élőzenét és nem azt a keverőpulton összekutyult szennyet... - És állítólag énekeseket fognak versenyezni - toldja hozzá. Hmmm... Mily érdekes, bandánknak pont, hogy a frontembere, egy belevaló és ütőképes énekes hiányzik...
- Ott a helyünk! - vágom rá egyből. - Amúgy is mesélnivalóm van - mondom sejtelmesen, de mielőtt kérdezni tudna, ismét megszólalok: - Lehet valamit tudni, hogy kicsodák lépnek fel? 
- Félmarék kurvinckás csajszi, de döntő többségben pasik. És nem is rosszak... - fordul kuncogásba barátnőm hangja.
- Baró - vigyorodok el. - A többieknek már szóltál? - Ezalatt a basszerost és a dobost kell érteni.
- Alap.
- Jó. akkor este találkozunk.
- Remek - kösözn el, s összecsukom a mobilomat.
Döntő többségben pasik... Nem is rosszak... Hmmm... Egy próbát megér. Elvégre, jelenleg úgyis szabad vagyok, nem?

Nos, hát, ez lett volna. ^^ Címe... Erh... Na, ez egy fogós kérdés. MAjd ha kitaláltam, az lesz a bejegyzés címe is. xD

És igen, ezzel a novellával üdvözlöm a téliszünetet. xD De komolyan kajra fogmosás közben jött az ötlet! XD (És komolyan ilyen beteg gondolatmenttel... xD)

Node, napomra rátérve még... Ma Orsival mentem Örsig. Örsön találkoztam Évivel. Volt osztálytársammal. (Lett orr és nyelvpirszingje! *.* Wáóóóó! Én is akajok!)

Meg!! Kölcsön kaptam drága Rosie-mtól a Reckless Road-ot. Egy könyv, Guns N' Roses történelemmel. *.* (Holy Bible. XD Vagy valami hasonló. xD Ilyesmi kéne nekem, teletömve AC/DC-vel. xD)

Nu, megvan a cím! ^^ Luca-drágám agyszüleménye, neki dícsérjétek. xD

És... És asszem ennyi lettem volna mára. xD Bye-bye! ^^