Mert bezony, kérem szépen, közben 2010 lett! X3 (Még három hónap és 18 nap, és 16 éves leszek! XDDDD Isteneeeeem, mostmár faterék nem mondhatják azt, hgoy nem nekem való, amikor Helyszelőket akarok nézni. xD Eddig se érdekelt, de most már aztán tényleg nem fog! XD Majd a tizennyolcadik szülinap lesz ám nagy - buli, pia, haverok és persze zene ezerrel. xD)

Khm, elkalandoztam. xD (Általában előfordul, feltűnt már? XD) Szóóóval, akkor az Új Év eredményeiről - igen, második napja van Újév, és már vannak eredmények. xD

Először is, kijelenthetem, hogy kiolvastam a Bartimaeus-trilógia befejező kötetét is, és... és valami... hűűűűű volt...!! Már az első kötetnél tudtam, hogy ez nem egy könyv, ez A Könyv, a maga stílusában. (Előfordult már, hogy ennyire beleszerettem egy könyv hangulatába... Ilyen volt anno A Vörös Oroszlán - Szepes Mária könyv, és már amikor megláttam a borítóját tudtam, hogy ezt a könyvet nekem írták. Mert a borítón bezony ám egy szakállas alkimista és a tanítványa állt, könyvek, lombikok, desztillálók és kémcsövek között egy középkori szobában, és mivel akkor - és most is - bolondulok az alkímiával foglalkozó könyvek iránt - lassacskán már mindegyik csak ugyanazt tudja mondani xD - lekaptam az Au-chan könyvespolcáról és helyben elkezdtem olvasni. Három fejezeten rágtam át magam egy óra alatt, és kijelntettem, hogy nekem ez a könyv KELL. Karira meg is kaptam. xD)

Node, Bartimaeus-trilógia. Író: Jonathan Stroud. Első kötet: A szamarkandi amulett. Második kötet: A gólem szeme. Harmadik kötet: Ptolemaisz kapuja. A főszereplő egy 12 éves fiú - aki persze a harmadik kötetre már 18 év körül jár - Nathaniel, aki megidézi a híres-hírhedt dzsinnt, Bartimaeust, hogy lopja el neki egy bizonyos Simon Lovelace féltett kincsét, a szamarkandi amulettet, és rejtse el mestere - Mr. Underwood - dolgozószobájában. Ezt csupán bosszúból teszi Lovelace felett, mert az még régebben csúúúnyán megbüntette. És itt kezdődik Bartimaeus és Nathaniel kalandja, egy amolyan se veled se nélküled kapcsolatban.

És valami fantasztikus!! A világ, a mágia, a varázslás - igen, ezekért is odavagyok xD - a kalandok, Bartimaeus stílusa - az legjobb dzsinn, akiről valaha olvastam XD - és az, hogy Londonban játszódik már az elején jó pont volt. xD És a vége...

A vége tökéletes volt. Annyira tökéletes, hogy már kis híján sírtam rajta - tényleg! De csak majdnem... xD Olyan jó öt percig csak üveges szemekkel meredtem az utolsó mondat utolsó szavaira, aztán lapoztam egyet, és megláttam a köszönetnyilvánítást... És... És... Nathaniel... *szipp* Olvassátok el, egyszerűen fantazmagórikus! Fenomenális, fergeteges és... nem jut eszembe több F-fel kezdődő szó rá. xD

Akkor, a következő Újévi eredmény ennek következményében született: BELEKEZDTEM A WW-be!! X3 (És aki még nincs tisztában a rövidítésekkel: WW - nem, nem World War, nem XD - Woodoo Witch. (FMFP: Földi Mennyország, Földi Pokol FMA és Jigoku Shoujo-s fic, Cain: ezt asszem nem kell magyarázni xD, RL(erel xD): Rockbanda Lefestve (nem mellékesen szerep, Tune-channal), AtA: Akai to Aoi - közös mű Tune-channal (és nálam leledzik, és írni kéne XD), BM: Bloody Mary - Lucával közösen írt regény és/vagy színdarab (magunk közt csak Blódi Mari. xD) Asszem ennyi. xD De ha még eszembe jut, jövök. xD)

No, megint eltértem. Khm, a lényeg a WW-ből: 16 éves tsundere - igen, azt muszáj volt xD - woodoo-babákra specializálódott boszorkány rászabadít a világra egy meglehetősen agresszív démont - kinek nevén a Veruna és a Varuna között vaccilálok, előbbinek nincs értelme, utóbbi egy indiai istenség a brahman vallásban (és egy kibebaszottul erős szörnyike a Final Fantasy X-ben, az Omega Riunsnál, de Yuna három Holy-jával tök könnyű kiütni xD) - természetesen "tök véletlenül". A hölgyemény a Lulu Moonflow névre hallgat, s miután a szülővárosát a démon a földdel teszi egyenlővé, pár túlélőt hagyva, Lulu útra kel, hogy megkeresse nővérét, Lorit, aki korábban azt a démont elzárta, és segítséget akar tőle kérni, hogy hogyan kell.

Lényegében ez a sztori. ^^ Az, hogy hogyan sikerül kiszabadítania azt a szörnyet, egy elég röhögcségesre sikeredett mellékág. xD (És akkor még Lulu kibebaszottul tsundere jellem.)

És... Ha már ilyen nagyon benne vagyok, beteszem az első részecskét. ^^ (Lássuk csak, mivel tartozom még a népnek? Cainnal és Zenedobozzal. Khm... Nyugi, előbb utóbb rátérek azokra is. xD)

A hosszú országúton, amely átszelte a hatalmas prérit, közel s távol egy autó sem látszott. Az egyetlen közlekedési eszköz – egy rejtélyes okok miatt lestrapált busz – is mérföldekkel messzebb füstölögve robbant le, de a sofőr hiába esküdött meg, hogy legkevesebb egy órán belül kész lesz a javítással, két óra elteltével csak ugyanúgy a tarkóját vakargatva próbált életet lehelni a továbbra is lelkesen füstölgő motorba. Ennek következtében, a busz egyetlen utasa úgy döntött, inkább gyalog folytatja útját, s nekivágott a végtelen országútnak – nyilván maga se sejtette, mire vállalkozott, amikor ezt elhatározta.

Ugyan a buszt hosszú távon elhagyta már, a vállalkozó szellemű lány – mivel lány volt az illető – egyre nehezebben lépkedett, háta görnyedt volt, fejét előre hajtotta, hogy ne égjen arca annyira a hevesen tűző naptól, de ezzel csak annyit ért el, hogy hosszú, hátul lófarokba összefogott, elöl oldalfrufrus, fekete haja mind-mind magába gyűjtötte a napsugarakat, gondoskodva gazdájának egyre szúróbb fejfájásáról.

Ennek következtében a lány egyszer csak megállt, s reménykedve kapta le hátáról teletömött túrazsákját, s valami iható után kutakodott benne. Miután félretúrt egy lilának tetsző textíliát, megtalált egy műanyagpalackot, benne egy ujjnyi vízzel. Lecsavarta a tetejét, s az utolsó kortyokat is magába öntötte, majd egy sóhajtás kíséretében elfintorodott a víz túlságosan is magas hőmérséklete miatt. Lecsukta szemeit, majd felnézett az égen rendületlenül tűző napra, majd s egy kínnyögéssel összeesett az út szélén.

- Lulu, állj fel! Ha kiterülsz itt nekem, mint egy elgázolt béka, sose érsz el sehova! – hallatszódott egy energikus, kicsit lányosabb férfihang a hason fekvő, végtagjait ernyedten kinyújtó lány fölül.

- Vizet… - nyöszörögte az imént megszólított személy, arccal a felforrósodott betonnak beszélve, melyből a felette lebegő alak csak egy körbeírhatatlan mormogást és hümpfögést hallott.

- Bocsáss meg, megismételnéd ezúttal úgy, hogy nem szándékozod átharapni az aszfaltot? – kérdezte vissza enyhe cinizmussal, mire a fekvő lány egy morgás kíséretében elemelte fejét az úttestről.

- Vizet…! – ismételte meg, majd feje visszarogyott a földre.

- Szerintem, ha áttúrod azt a méretes táskát, találsz még benne egy kulacs pisimeleg folyadékot… - morfondírozott el a társalgás másik résztvevője, mire a lány dühödten belecsapott a betonba.

- Nem kérdeztem a véleményed! Ha nem kapok vizet, MOST, kinyuvadok! – kiabálta, amennyire kiszáradt torkától telt.

- A spektráimból facsarjak vizet, avagy ássak földalatti forrásért? – kérdezte a férfihang, mire Lulu vicsorogva ülésbe tornázta magát, s a felette lebegő, vigyorgó alak felé fordult.

- Ha nem lennél szellem, helyben kitekerném a nyakad…! – vicsorogta, mire a lebegő illető vigyora még szélesebbre húzódott arcán.

- Ugyan, Lulu-drága! Látod, nem víz kell neked, csak egy kis ösztökélés!

- Ösztökélés?! – háborodott fel a lány, olyannyira, hogy előbbi szomjúságát elfeledve talpra szökkent, s immár szemmagasságba került a szellemmel. – Ezt nevezed te ösztökélésnek?!

- Miért, az jobb lenne, ha az a drágalátos kiskaktusz visszajönne? – kérdezte gúnyos mosollyal a férfi szelleme.

Lulu fintorgott. Amikor felszállt a buszra, s mióta azon ült, azt hitte, tökéletesen védve van mindenféle agresszív szellem (vagy démon, vagy átok, vagy varázsló, vagy boszorkány, vagy egyéb ártalmas dolog) ellen. Ámde nem ücsörgött fél óránál többet békésen a légkondicionált tömegközlekedési eszközön, amikor gyanús, vékony hangú kuncogásra lett figyelmes a mellette levő üres ülés felől. Felkapta pillantását a könyvéből, s remélte, hogy csak drága kísérőszelleme huncutkodik már megint, de tévedett. Mellette egy igen érdekesen festő kaktusz-bábszerű izé volt. Egyik zöld karocskája könyöknél behajlítva felfele, másik ugyanott hajlítva lefele állt. Két lábacskája térdnél behajlítva, egyiken állt, másikat kicsit jobban felhúzta. Úgy nézett ki, mintha épp futás közben küldtek volna rá egy dermesztést.

A lány gyanús pillantással mérte végig, mire az a kiskaktusz fogta magát, megpördült leginkább állásra alkalmas lábán, s az arcába ugrott. Ő sikkantott, s megpróbálta lehámozni magáról a pimasz kis dögöt, de legnagyobb meglepetésére az magától leugrott róla – előtte még azért jól belenyomta orrába a tüskéit, búcsúzóul. Majd pedig futásnak eredt – ami inkább hajazott araszolgatásnak, ahogy egyetlen járásra képes lábán ugrándozott előre – s a busz járófolyosójának felénél visszafordult Luluhoz, egy istenes nyelvöltés erejéig.

A lány vett egy éles levegőt, majd kifújta, s a kaktusz után vetette magát. Sajnos az a nyavalyás dög gyorsabb volt nála, és amíg ő gyönyörűen elhasalt a busz padlóján, addig a zöld kaktuszutánzat a feje búbjáról a fenekére, onnan pedig mögé ugrott, s elindult vissza a busz végébe. Amint a lány feltápászkodott, vicsorogva és dühödt képpel iramodott utána újult erővel, s a kaktusz beugrott két üléspár közé. Amikor Lulu odaért, éppen azzal foglalatoskodott, hogy az előtte levő két ülést széthúzza, azzal a kallantyúval, amivel az a székek pozícióját illetve a támlájuk dőlésszögét lehetett változtatni.

A fekete hajú lánynak több se kellett, szemei villantak egyet, s a szemtelen dögre vetette magát, az azonban még időben átugrott a két ülés közt húzott résen. Lulu vicsorogva mászott utána, s ahogy átbújt a két ülés közti helyen, morcos ábrázattal kereste a kaktuszt. Jobbra pillantott, a kisfolyosó fele, s meg is látta. Vicsorgott rá, mire a kaktusz ugyanazon a vékony, gonoszkás hangján kuncogott egyet, s a küldő szék karfájáról ráugrott a kihúzó kallantyúra, mire a szék nagy lendülettel csapódott vissza eredeti helyére – illetve csapódott volna, ha Lulu dereka nem lett volna a két ülés között, így a lány csak fájdalmasan nyikkant, amikor a drágalátos kaktuszka rácsukta az ülést.

- Na most már elég volt… - sziszegte, ahogy végre bal kezével elérte a kallantyút, megrántotta, s kikecmergett a két ülés közül. – Egyenként tépkedem ki a tüskéidet, te nyamvadt szellem, vagy démon, vagy akármi vagy! – Azzal utána is iramodott, közben a kedves titulusokkal megilletett kaktusz csak kacsázva ugrált előre, a vezetőfülke felé.

Lulu mérges képpel, nagy léptekkel indult mögötte, készen arra, hogy amíg az a dög háttal van neki, rávesse magát, és széttépje. Végülis, a széttépés elmaradt, mert a lány elkapta a nyakánál fogva – az egyetlen helyen, ahol nem volt rajta tüske – és gonosz vigyorral megszorongatta a pórul járt kaktuszt.

Az csak síró hangon nyivákolt és vinnyogott, majd döbbent hangot adott ki, ahogy a fogvatartója elkezdte letekerni a busz legközelebbi ablakát…. Majd a mozdulatsor zárásaként egy kecses karmozdulattal kiívelte rajta a kaktuszt, s elégedetten mosolyogva integetett utána.

A kaktusz csak repült-repült, el a busz oldala mellett, amikor is Lulut meglepve egyik tüskés kezecskéjét belenyomta a lefestett fémbe, s elkezdett visszafele araszolni. A továbbra is az ablakban figyelő, ám koránt sem elégedetten mosolygó Lulu ijedten kezdte visszatekerni az ablakot, de hiába, nem kellett tartania attól, hogy a kaktusz visszamásszon, ugyanis az elegánsan elment a félig feltekert ablak alatt.

Lulu kíváncsian nézett utána, fejét kidugva az ablakból, s a szél által balra lendülő frufruját visszairányította arcának jobb oldalára, miközben ametisztszínű szemeit le se vette a kaktuszról. A zöld, tüskés dög pedig egészen a busz orráig mászott, a motorig, ahonnan is gonosz tekintetet küldött a megszeppent lány felé.

- Meg ne merd próbálni… - suttogta a lány, fejét lassan rázva, nagyra nyitott szemekkel, mire a kaktuszka már be is vájta magát a motor belsejébe, s mindenfajta zaj nélkül ügyködött – Lulu szerint meglehetősen csúnya – dolgokat, melyeknek következtében a busz pár pillanat múlva, a motorháztető alól enyhén füstölögve megállt.

Lulu feje kínkeserves ábrázattal előre bukott.

- Csak ezt ne… - suttogta reménytelenül.

Lekászálódott a buszról a sofőr társaságában, aki hűen bizonygatta, hogy biztosan csak felforrt a hűtővíz, rögvest megjavítja. Kénytelen volt visszatántorodni, amikor a motorháztető felnyitását követően hatalmas, sűrű füstgomolyag tört utat magának – s egy zöld kiskaktusz, enyhén kormosan. Lulu rávicsorgott.

- Fogalmam sincs – köhögte a sofőr – hogy mi okozhatta ezt a kárt… Mintha az összes alkatrészt valami tüskés bunkóval összeverték volna!

Lulu fogcsikorgatva nézett gyilkos szemekkel a kaktuszra, amely, mint aki jól végezte dolgát, ráérősen elugrándozott Lulu mellett. Hiba volt, ugyanis a lány egy „Ezt neked!” sziszegéssel s egy futballistát megszégyenítő rúgással kilőtte a nyavalyás dögöt a látókörből.

- Pardon, kisasszony, mondott valamit? – nézett fel rá a sofőr.

- Én? Ugyan, semmit – mosolygott rá a lány bájosan. Ilyenkor sajnálta, hogy az átlagemberek nem látják a transzcendens lényeket.

Ezek után teltek a percek. Eltelt egy óra… Majd egy újabb… És Lulu akkor megelégelte a tűző napon való ácsorgást, s úgy döntött, csomagját – azaz egy szem túratáskáját, és kincsként szorongatott könyvét – magához veszi, s amint a könyvet besüllyesztette zsákjába, már ment is, neki a az országútnak úti célja felé.

Hamarosan, amint hallótávolságon kívül ért a busztól, szeretett kísérőszelleme hahotázva öltött alakot fölötte, s transzcendens könnyeket hullatva halálra röhögte magát (képletesen persze, hiszen egy szellem nem tud még egyszer meghalni.)

Most ismét kísérőszelleme szólt hozzá, mégpedig meglehetősen udvariatlanul – bár ezt már mondhatni megszokta.

- Michael, lennél olyan kedves, és befognád? Ha már minden áron a kitartásról és az ügyességről, valamint a leleményességről akarsz társalogni, akkor inkább tedd hasznossá magad, és nézz szét, hátha van erre valami város… Vagy legalább egy falu… De még egy benzinkút is megteszi. Legrosszabb esetben egy erre járó autós – mondta Lulu, s megtörölte homlokát, majd előásott egy kék baseball-sapkát táskájából, s fejébe nyomta.

Michael felreppent, közben láthatatlanná válva, s átszemlélte a területet egészen a homályosan derengő horizontig. Végignézett a végtelenből jövő, s végtelenig tartó országúton, melyen egy feketén csillogó valamit látott Lulu helyzete felé közeledni. Visszaszállt a lányhoz, s újra láthatóvá vált.

- Nos? – kérdezte a fekete hajú, karba font kézzel, kisterpeszben állva.

- Sehol egy város, falu, de még egy benzinkút se. Erre járó autót se láttam.

- Ez az én formám… - sziszegte grimaszolva a lány.

- Lulu-drága, ha hagynád, hogy végigmondjam… - forgatta szemeit Michael, majd a lány újra felcsillanó szemeit látva megköszörülte torkát. – Ellenben egy motorféle valami errefele tart. Olyan… - gyorsan átszámolta fejben a dolgokat – Öt-hat perc és ideér.

- Csak hogy végre… - sóhajtotta a lány elégedetten. – Ha van egy kis szerencsém, ad vizet… Ha még nagyobb szerencsém van, akkor elvisz esetleg a legközelebbi városig, ahol van távolsági busz. És ha piszok mázlista vagyok, akkor egészen San Franciscóig elfuvaroz! – vigyorogta Lulu, s ugrott egyet örömében.

- Ácsi, drága – szólt közbe Michael. – Mikor voltál te utoljára piszok mázlista…? Véleményem szerint soha – engedett meg magának egy pimasz mosolyt a szellem, mire válaszul kapott egy csúnya vicsort.

- Utállak, Michael, tudd meg – szűrte ki fogai között Lulu, majd gondolatait visszaterelte a motorosra. – Hm… stoppolnom kéne, akkor tuti felvesz! – futott át az agyán a gondolat, amit hangosan is kimondott, majd csettintett egyet, táskájából előhalászta kincsként féltett, rongyosra olvasott könyvét, s kikereste belőle a megfelelő feljegyzést.

- Áh, ez lesz az! Átöltöztető varázslat – vigyorgott elégedetten, s máris mondani kezdte a latin szöveget. Ruhái lassan, ahogy ő szemeit lecsukva mormolta a varázsigét, ruhái változni kezdtek. Fekete edzőcipője helyére fekete, magas sarkú, pántos szandál került, fekete farmernadrágja egy combközépig érő, világoskék, feszes farmerszoknyává változott, valamint lila, jobb vállán pántos, balon pántnélküli felsője pedig egy fehér, nyakba akasztós, erősen dekoltált, szűk toppá alakult át.

Lulu a szellemhez fordult, mosolyogva, ahogy befejezte a varázsigét. Amint eltette a könyvet, hajából kiszedte a gumit, s derékig érő, hollófekete lobbonca most vállaira omolva hullott alá.

- Hogy festek? – kérdezte bájos mosollyal arcán, kellően kidomborítva csípőjét s mellkasát.

- Hát… - csóválta meg fejét a szellem. – Bordélyházban több sikered lenne… - fejtette ki véleményét, mire Lulu ametisztszínű szemei dühösen villantak egyet.

- Szűnj meg! – kiáltotta, majd sértődötten elfordult.

- Ahogy kívánod! – válaszolta a szellem, majd mosolyogva köddé vált.

- V-várj, Michael, nem úgy értettem! – kiáltott utána Lulu ijedten, majd morcosan pillantott kísérőszellemének hűlt helyére. – Rendben, akkor maradj magadnak! – kiáltotta durcás képpel, ámde pár pillanat múlva motorberregés hangjára lett figyelmes. Fejét a hang irányába kapta, s lassan kirajzolódott előtte egy fekete motor sziluettje, mely illékonyan hullámzott a rekkenő hőségben.

Már ideje volt, gondolta. Elsimítgatta haját, hogy ne legyen kócos, a baseball-sapkát gyorsan lekapta fejéről, s a táskájába süllyesztette, amit maga mögött támasztott meg. Kisterpeszbe állt, útfelőli lábát enyhén behajlította, bal kezét csípőre tette, jobb kezének hüvelykujját kinyújtotta, a többit összezárta, s bájosan mosolyogva fordult a felé közeledő motoros irányába.

Ha erre nem áll meg, akkor semmire! – gondolta, s már előre örült sikerének. A motoros egyre közelebb ért, gyorsan haladt. Lulu lassan ki tudta venni a rajta utazó alakját: fekete, bőrkabát, melynek ujjain húsz-húsz bőrcsíkot lóbált a szél erősen, farmernadrág, és sötétbarna western-csizma, ha csakugyan jól látta, sarkantyúval. S ha ez még nem lett volna elég, a motor gazdája fején sisak helyett barna cowboy-kalapot viselt, valamint egy sötét szemüveget. Szőke hajtincsei lopva bukkantak elő a kalap alól, amikor a szél éppen, hogy megröppentette őket.

Egyre közelebb süvített fekete choppermotorján, s lassan Lulu már az arcát is látta valamennyire: fiatal volt, semmiképp sem idősebb 18-20 évesnél. Mindjárt ideér! A lány tovább mosolygott, s a motor végre melléért… és tovább is süvített, maga mögött hagyva az arcára fagyott mosolyú lányt. Az pedig csak állt, kibontott haját lassan meglobogtatta a motor hátszele… Egy kórócsomó lassan elgörgött mellette…

- EZ MEG MI VOLT?! – tört ki belőle, ahogy legnagyobb vicsorával, amit csak produkálni tudott, fordult a vidáman tovarobogó motor után.

- Na megállj, te nyomorult, te vaksi, te szívtelen, te aaargh… - szűrte ki fogai közül, miközben két kezével vadul jeleket rajzolt a levegőbe, majd hirtelen és ideges mozdulattal elhúzta maga előtt jobb kézfejét, s egy láthatatlan, sebes gömböcske eredt a mit sem sejtő motoros nyomába, s Lulu már csak egy hangos recsegést-ropogást hallott, s elégedetten elmosolyodott. A gömbje célba ért, és megtalálta a jármű motorját, s valószínűleg tönkre is vágta. Gondolatban megdicsérte magát a jól végzett varázslás után, majd táskáját hátára kapta, s kimért, kecses lépésekkel elindult a lerobbant motoros felé.

A kétkerekű gazdája szentségelve kászálódott le szerencsétlenül járt chopperéről, kalapját hátára lökte – az álla alatt megkötött madzag pedig tartotta – szemüvegét feltolta, s fintorogva vizsgálta meg járgányát. Semmi hiba, akkor meg mi a fenéért állt le? Újra megpróbált gyújtást adni neki, de csak néhány torokbeteg nyüffügésre tellett a motortól. Egyik kezével megvakarta tarkóját… Majd egy kezet érzett meg bal vállán, s odakapta tekintetét.

- Segíthetek? – kérdezte a vele szembeálló lány édes hangon, mosolyogva.

A srác egyből felfigyelt annak ametisztszínű, csillogó szemeire, s akaratlanul is lejjebb vándorolt tekintete a lány szemeitől egészen a szandálig, majd vissza.

- Kétlem, hogy tudnál… - felelte a kérdésre.

- Csak figyeld meg! – a lány előkapott táskájából egy csavarhúzót, s finoman megkocogtatta a jármű motorjának csöveit.

- Mintha eldugult volna valamitől… - mondta a fiú, ahogy meghallotta, hogy az összes cső ad némi visszhangot, egy kivételével.

- Mhm, előfordulhat… - mondta a fekete hajú lány, majd a csavarhúzót visszatette táskájába, s előszedett egy fogót, amivel benyúlt a nem visszhangzó csőbe.

A szőke srác meglepetten pislogott rá.

- Kész szerszámarzenál van a táskádban… Hogy bírtad elcipelni idáig? – kérdezte.

A lány csak mosolygott. Most varázsolta őket ide, szóval nem volt számára túlságosan nagy erőfeszítés. Majd, miközben a fogóval igyekezett megtalálni a gömböcskéjét, a csőre tette szabad kezét, oda, ahol véleménye szerint a gömb volt, s amíg a srác nem rá figyelt, valami hétköznapi formát adott neki, mondjuk egy nagyobb kavics képében. Azzal diadalittasan megragadta a fogóval, s kihúzta.

- Ez lenne az – mosolygott a szőke srácra, aki elismerőn füttyentett.

- Ügyes! Miből gondoltad, hogy ez a baja? – kérdezte, smaragdszín tekintetét a lányéba fúrva.

- Megérzésből – felelte az mosolyogva. Hogyne tudta volna, hiszen ő adta meg az energiagömbnek, hogy mit csináljon.

- Áh… Nos, köszi – mosolygott rá a srác, majd felpattant, s már készült volna visszaszállni a motorra, amikor a lány hirtelen ijedten kapott utána.

- V-várj! Várj már! – A srác visszanézett. – Ööö… Mondd csak, nem vinnél el egy darabon? – kérdezte mosoylogva.

- Eh, bocsi, de nincs nálam pénz – vakarta meg tarkóját a motoros. – És ahogy elnézlek, elég drága lehet egy mene~ - ám mondatát nem tudta befejezni, mert a lány egy dühödt csapással tarkón vágta a fémfogóval.

- Nem vagyok kurva, te barom!! – kiabálta vérig sértve.

- Nem? – A srác még egyszer alaposan végignézett rajta. – Hmmm… - állát egyik kezével megvakarta, ahogy oldalra döntötte fejét, s úgy vizsgálta a lányt. – Akkor bocsi – intézte el ennyivel, azzal már mászott is vissza a motorra – azaz mászott volna, ha a fekete hajú nem kapja el bőrkabátját, s nem néz rá olyan tekintettel, amitől egy hegy is meghunyászkodva válna felmosólöttyé.

- Idefigyelj, épp a szomjan halás küszöbén állok, úgyhogy ha nem… - ám mondatát nem tudta befejezni, mert mögötte Michael tűnt fel kuncogva.

- Lulu, add fel, ez a srác nem visz téged sehova – kuncogta.

- JÉZUS!! Mi a franc az ott mögötted?! – bukott ki a motorosból ijedten, s zöld szemeit rémülten szegezte a csodálkozó szellemre.

Meg kell jegyezni, hogy Lulu és Michael egyáltalában nem hasonlítottak egymásra, utóbbinak hosszabbacska, rövid haja, és hozzá illő csokoládébarna szemei vannak – vagyis voltak életében – most arcuk mégis hasonlított: mindkettőnek kistányérméretűre nyíltak szemei, s kis híján szájukat is eltátották.

- Te… - kezdte Lulu, balkezének mutatóujjával a mögötte álló szellemre mutatva.

- Látsz engem…?! – fejezte be Michael, szellemujjával magára mutatva, elképedt pofával.

- Még jó, hogy! Bár ne látnám! Mi a fene ez?! – kiabálta a srác inkább dühösen, mint ijedten.

- Izé… Michael nem fene, hanem egy szellem – mondta Lulu elnézést kérőn mosolyogva. Majd felélénkülve a srácra nézett. – Mondd csak, hogyhogy látod? Varázsló vagy?

- Passz. Kettőt és könnyebbet… - forgatta szemeit a motoros. – És nem, nem vagyok. Az hiányozna még…

- Áh, vagy úgy… - felelte Lulu, s kicsit lehangolódott. Pedig örült volna, ha esetleg adj isten egy erős mágussal találkozik, talán rá tudta volna venni, hogy segítsen neki… Mindenesetre, ha  nem is mágus, segíteni tud rajta. – Szóval, akkor elvinnél egy darabig? – mosolygott rá újra, remélve, hogy amaz még hajlandó felengedni a motorra.

- Tüntesd el azt az izét… - mutatott fenyegetően a srác Michaelre, mire az sértődötten fújt egyet.

- Heh, pedig ettől a kis boszorkától jobban kéne félned, mint tőlem! – mondta végszóként, majd eltűnt, s Lulu megkönnyebbülten sóhajtott egyet.

Már megijedt, hogy a szellem elmeséli a srácnak, hogy valójában ő szabadította azt a gömböt a motorjára, azt pedig nem akarta. Ezen gondolata után rájött, hogy még nem is tudja a nevét.

- Öh, ne haragudj, mi a neved? - kérdezte, majd hozzátette. – S elviszel?

- Elviszlek az első buszmegállóig – szögezte le a srác. – Addig, és nem tovább. – Lulu kis híján a nyakába ugrott. – A nevem Vincent. Vincent Westwood. A tiéd? – kérdezte, miközben a motor oldalán függő táskából előhalászott egy bukósisakot a lánynak.

- Lulu Moonflow.

Vincent megállt egy pillanatra, s hátrasandított a lányra.

- Moonflow…? – fordult teljesen Lulu felé. – Van valami közöd Lori Moonflowhoz? – kérdezte gyanúsan méregetve a lányt.

- Lorihoz? A nővérem – felelte a lány, s szisszent egyet. A fene, a srác túlságosan tájékozott. Bár, ki ne hallott volna Lori Moonflowról? Messze földön híre volt, minden mágus és boszorkány, de még a szellemeket látók is ismerték a nevét országszerte. Ő volt az, aki tíz éve elzárta az eddig látott legveszélyesebb démont. Tíz éve, amikor Lulu hat éves volt, nővére pedig tizennyolc. Tíz éve, amikor a szüleik rejtélyesen meghaltak…

Lulu kirángatta magát az emlékből. Nem, nem, most nem volt szabad ilyeneken gondolkodnia, hiszen újabb baj volt készülőben, sőt, már kész is volt. Az egész annyiba tellett, hogy kihúzta a palack dugóját, és máris szinte helyrehozhatatlan hibát követett el.

Megrázta fejét, hogy visszazökkenjen a jelenbe. Majd később gondolkodik rajta, jelenleg legfontosabb dolga, hogy felkerüljön egy buszra, ami elviszi San Franciscóig.

- Értem – felelte Vincent, hangjába ezúttal valami más is vegyült – tisztelet talán? Lulu nem tudta megmondani. – Na, pattanj fel, nem érek rá egész nap – mondta a srác, s most először Lulura mosolygott. A lány viszonozta, felvette a bukósisakot, s Vincent mögé ült. Táskáját fölkapta, vállaira akasztotta, s eligazgatta maga mögött, majd átkarolta a srác derekát hátulról. Hallotta, ahogy a szőke srác gázt adott, s már süvítettek is az országúton.

***

És, kérem szépen, mint látni lehet, ez még koránt sem a vége. xD Mármint az első résznek, még folytatódni fog, csak írni kéne... xD És az most várat magára, mert A Zenedobozt én bizony ma befejezem, ha addig élek is!! (Az elszántág... xD)

Jééé, megmaradt a bekezdésjelző bigyó! XD Bazz, ez nagyon beteg. xD Hát őőő. xD Nem is rossz, csak egy pöppet szokatlan. xD Asszem A Zenedoboz már a következő bejegyzésbe megy. Addig is, jó olvasást a WW-hez. ^^ Mata ne!