Szépségetes jó napot mindenkinek! ^^ Ezúttal tovább aludtam, és később jöttem fel gépre. Tanultam a Mezopotámiás prezimre, és irodalomra - na, ki a király? XDDD És ezen kívül, a nap eseménye: Átírtam egy oktávval lejjebb a Pandora Hearts-ból az Lacie kottáját! x3 Imádom azt a számot, Kishi, ezer hála, hgoy megmutattad! *.* annyira gyönyörűűűű! Komolyan! (És mire kibogarásztam, hogy hol a picsában vannak a hangok... xD De megérte. xD Mert csodaszép, mert imádom, és le tudom játszani egy oktávval lejjebb, meg három hangfekvéssel lejjebb is! x3 Először utóbbiban kezdtem bogarászni - és úgy sokkal jobban is hangzik. xD 

S miután átírtam, rájöttem, hogy nem is olyan bonyolult, csak első látásra ijedtem meg a hangmagasságon. (Első hang fent az ötödik pótvonal felett... Nem kaptam frászt, áh... xD Végülis, ki tudom énekelni... Nehezen, de megyeget. xD Azért egy oktávval mélyebben könnyebben... xD Főként most, hogy a hangom valahol a Metallica énekesének mélységén helyezkedik el. xD)

És képzeljétek! Tegnap este rájöttem, hogy a Mixtura pectoralis-os dobozra ráírt 3x1 EK-ben az EK EvőKanalat jelent... Csak mert idáig teáskanállal ettem... X'D És még meg voltam lepődve, hogy mi a francért nem akar hatni... x'D Kész, ilyen barom is csak én lehetek... xD Mindenesetre, jó tudni, hogy az evőkanál és a teáskanál nem ugyanaz... xD Ez köbö olyanszintű, mint az áramlecsapás... xD (,,Tünde, AZT a kapcsolót ne nyomd meg!" ,,Melyiket, ezt?"*klikk*) 

Fergeteges tudásom ismét megvillogtatott. xD De csak az ilyen pofonegyszerű dolgokhoz vagyok hülye, Mezopotámiából tudok prezentálni, meg miegyéb. xD Asszem ezt hívják szórakozottságnak. xD (Már nem egyszer kerestem pölö a törölközőmet hajmosás után, mikor faterom csak kedvesen figyelmeztetett, hgoy azt keresem-e, amelyik a fejemen van... xD)

És... Atya isten... ihletem van! 

Hol a fenében van?! Istenem, hol az a pöcök? Meggárgyulok, az utolsó pöcököcske a művembe, és eltűnik?! Most mondjátok meg, nem idegesítő? Már a hatodik fiókot túrom át érte - mennyi az esélye, hogy egy köbö két milliméter átmérőjű pöcköt első látásra kiszúrok egy fiókban...? Nagyjából nulla... - és még mindig semmi! Könyörgöm, pedig minden kikészítettem az asztalra, mielőtt nekikezdtem volna a Művemnek! 
Nagyot sóhajtok, miután kiborogatom a legalsó fafiók tartlmát is az öreg diófa asztalra, s áttúrom - semmi. Leülök a székre, s elkezdek gondolkodni, hgoy vajon honnan akaszthatnék le hirtelen egy kis pöcköt, majd bevillan az isteni szikrácska! Ó hát persze! Ötletemtől fellelkesedve pattanok fel a székről, s a dohos műhelyen átvágva az egyik könyvespolc tetején levő dobozkáért nyúlok, majd konstalllálom, hogy az a polc még mindig vagy húsz centivel feljebb van, mint én... Dögölj meg, polc. És te is Mester, mert az összes bútor ebben a műhelyben a te méretedre lett összeácsolva...
Morogva odahúzom a széket, ráállok - atya ég, ez dölöngél! - s a polcszekrény tetejébe kapaszkodva nyúlok a dobozkáért. Megvagy! Csakhogy végre... Diadalittas mosoly kíséretében húzom magamhoz - illetve húznám, ha valaki nem úgy rontana be a műhelybe, mint egy őrült, s nem ijednék halálra...
Jesszusom! Fel is kiáltok, s a dobozkát magamhoz ölelve lezúgok a székről... Eh... Áú. Vakít a plafonról lelógó gyertyalámpa... Fejemet hátradöntöm, hogy meglássam végre, ki rontott be ilyen nagy hévvel a műhelykénkbe, s szembe találom magam egy fejjel lefele álló cipővel. Mi a fene...? 
Hm, bizonyára elég érdekes pózban lehetek. Lábam térdtől lefele a szék ülőrészén, én háton, fejemet hátrahajtva, a dobozt pedig továbbra is úgy ölelem, mintha az éltem függne tőle. Na jó, ez egy elég groteszk póz, felállni Loui! 
Egyik kezemmel elengedem a dobozt, hasra fordulok, s szabad kezemmel ülésbe tornázom magam, majd a sarkaimra ülök, s úgy nézek fel a jövevényre, s a lehető legártatlanabb pillantásammal tekintgetek drága Mesteremre.
- Te meg...? - néz rám értetlenül pislogva, főként a dobozkával szemezve.
Én pedig krahácsolok egyet, mintha csak a por miatt köhögnék, majd felállok, a dobozkát továbbra is mellkasomhoz szorítva.
- Én kérem, Mester, jó tanonc múdjára dolgozom - mosolygok Rá, mire sóhajt egyet. A mosoly eltűnik arcomról. Miért nem örül soha semminek? 
- Hoztam neked egy rendelést - mondja, szinte elfeledve, hogy igencsak kellemeset zuhantam az imént...
- Valóban? Mifélét? - kérdezem érdeklődve, mire arcom elé tart egy tervet, s egy mellékelt kottát.
Egyik kezemmel elveszem, s alaposan megnézem a rajzot. Egyszerű, kecses, nőies kis zenedobozka van rajta, a tekerős fajtából, a tekerő elatt szalaggal összekötött rózsák, a szalag pedig körbefut a dobozkán, hogy a tetején egy szép masnit formáljon. A kotta a Für Elise dallama, már a hullámairól megismerem. Hjajh, istenem, annyira sablonos... Fogadok, hogy Elizabethnek hívják a hölgyet, akinek lesz... Meg is nézem a papír túloldalán, hogy milyen ajándékcetlit kell hozzá gyártani. Elizabeth Morgen. Hogy tudtam...
Ha jól látom, az illető férfi - John Navaras - a jegyese lehet, vagy férje, vagy udvarlója. Hm... Milyen kedves... Zenedobozt ad szíve hölgyének... Egyszer én is akarnék egy ilyen udvarlót magamanak! 
- Mikorra legyen kész? - kérdezem Mesteremet, mosolyogva. Kérlek, mosolyogj már vissza egyszer te is! De nem...
- Lehetőleg holnapra - mondja, azzal megveregeti vállamat, háthat fordít, s távozik.
Fel se tűnt neki, hogy úgy nézek rá acélkék szemeimmel, mintha kísértet láttam volna. Holnapra...? Holnapra?! Neee! Könyörgöm, ne! Mester, ezt nem teheted meg velem! Holnapra nekem mást kell megcsinálnom! Hát te teljesen elfeljtetted, hogy mid lesz holnap?! Idióta! Grr...
Leülök a székre, a terveket az asztalra téve, s kinyitom a dobozkát a pöcökért... S láss csodát, ottan van! Na, csak azért. Kiveszem, megvizsgálom, majd leteszem az asztalra, szem elé. Majd lehajolok az asztal lábánál levő ládához, kinyitom, s keresni kezdek benne. Pár ruhám félrerakása után meg is találom: egy kis hengerke, fogaskerekekkel, s kis fémcsíkocskákkal, amik ha megpendülnek, bájos kis hangokat adnak ki magukból. Igen, ez egy félkész zenedoboz belseje, lelke szeretne lenni. A dallam már egy hónapja a fülemben hullámzik, ki-be, körbe-körbe, soha meg nem szűnve, s ha egyedül dolgozom, azon kapom magam, hogy vágyakozva dúdolgatom... Három hét alatt tettem össze nagyjából a dobozát: egy cseresznyebordóra lakkozott, aranyos szegélyű, piciny talpas, kerek ékszerdobozkára emlékeztető szépséget, melynek most készülök betenni az aljába a zenélő részecskéjét.
Felpattintom hát az alját, s nagy nehezen bepozícionálom, hogy a felhúzható része pont odapasszoljon ahhoz a kicsike lyukhoz, ahova majd a felhúzókulcsot kell betenni. Gráj, ne, ne fordulj annyit! Kicsit lejjebb... Még egy kicsit... Jajj! Nem! Sok! Feljebb... Egy picit még... Naaa... Ez az! 
Örömittasan elmosolyodok, s elkezdem betenni a fogaskerekeket is, ügyelve az illesztésekre... Istenkém, ez a leghercehurcásabb része ennek a munkának...
Ettől függetlenül, imádom. Küldönben nem lennék zenedobozkészítő... Illetve, egyelőre csak a tanonca. Holott, annak előtte, hogy a Mesterhez kerültem volna, gyűlöltem.
Legidősebb gyerek vagyok a családomban, s fiútestvér híján, rajtam kívül még öt hugicával valahogy segítenem kellett a szüleimnek. S a legnagyobb segítség az volt számukra, ha egyel kevesebb szájat kell etetniük, úgyhogy igen hosszú huzavona után megállapodtak, hogy ha már el kell mennem, akkor szakmát tanuljak. Imádtam rajzolni, ezért könyörögtem, had kerüljek festőmesterhez, de nem hagyták. Apámnak volt egy barátja, akinek a fia zenedobozokat készít. Vonakodtam tőle... De anyám unszolt, hogy az is van olyan kecses mesterség, mint a festészet, s nem csak zenedobozokat készíthetek, hanem kis ékszertartókat is... Végülis, rávettek, bár nem tudom, hogy sikerült nekik. Ez jó hat éve történt, akkor voltam 12 éves, s még az tél kezdete előtt el is kerültem otthonról.
Még most is él bennem a kép, amikor a Mester megjött értem. Kis postakocsiról szállt le, kecses, fecskefarkú frakkot viselt, hetykén feltett cilinderrel, fekete sétabottal. S ha a ruha nem lett volna elég, szőkésbarna, növésnek engedett hajával bohókásan játszadozott a szél, s én mint ijedt kisgyerek, áhítattal bámultam fel rá. Majd leguggolt elém, megnézett magának, s nekem volt szerencsém szemtől szembe kerülni azzal a két csodaszép, csillogó, csokoládébarna szemével.
Óh, na végre! Örömmel visszapattintom a zenedoboz alját. S hirtelen felpattanok, visszahajítom a dobozt a ruhásládámba, lecsapom a tetejét, s visszaülök helyemre, kezembe véve a terveket, még épp időben, amikor Mesterem benyit. Felpillantok rá, de az ő tekintetében ezúttal annyi kedvességet se látok, mint az előbb... ajajj...
- Mond, hogy rosszul látom, de még csak neki se kezdtél...? - kérdezi, s hangja igen fenyegetőn cseng. Nyelek egyet. De nem, nem mutatom, hogy félnék, vagy ilyesmi.
- Még... memorizálom a dobozt... - mondom végre, kis gondolkodás után.
- Mi olyan nehéz rajta? - kérdezi, mérgesen villanó szemekkel.
- Se-semmi - dadogom. - Csak... - gondolkodok egy hatásos magyarázaton, de egy se jut eszembe.
- Csak? Holnapra készen kéne lenned vele! - dorgál meg. Megborzongok. - Ha nem tudod megcsinálni, add ide, és nincs semmi doglod. - mondja szemrehányóan. Mi?! Na nem! Erre már fel kell szólaljak!
- Meg tudom csinálni! - vágom vissza dühösen.
- Akkor mi tart vissza? - kérdezi, karba font kezekkel az ajtófélfának támaszkodva.
- Semmi. Máris nekiállok! - mondom a szemeibe dacosan.
- És fél óráig mit csináltál? - Vajon...? Kinek lesz holnap szülinapja, neked, vagy nekem?! 
Megköszörülöm torkomat, s válaszolok:
- Semmit.
- Pont ez veled a baj. - sóhajtja. Olyan szívesen kikiabálnám neki, hogy mit csináltam, de... De meglepetésnek akarom, nah! Szerencsére folytatja: - Állj neki tüstént. - Azzal hátat fordít, s úgy bevágja az ajtót, hogy a felettem levő polcról lepottyan egy Für Elise-es tekergetős zenélő. El is kapom, s kedvesen nyelvetöltök az ajtónak.
Mogorva. Mindig is az volt. Legalább is velem soha nem volt kedves, bájos, vagy aranyos, csak a vendégeivel. Grrr... Néha még most is mardos emiatt a féltékenység. Pedig nem lenne rá jogom, hiszen... a Mesterem, és a tanítványa vagyok, nem kérhetem rajta számon, hogy a vendégeivel miért bájos és cseverészős, velem meg miért undok és lekezelő. Pedig... Pedig annyira gyűlölöm olyankor! 
Na, gyerünk Loui, állj már neki ennek a dobozkának... Mh... Ennyit az önszuggerálásról. Nem megy! Nem, nem, nem akarom ezt a dobozt csinálni! Fontosabb dolgom van, fontosabb embernek kell ajándékot csinálnom...! De hiába kezdenék neki, csak megint bejönne, és megint lekiabálná a fejemet a helyéről, hogyha nem ezt csinálnám... Hjajh... Na rendben, gyerünk, Loui, állj neki...
Lekapok a polcról egy ilyesmi dobozkát - milliószámra vannak dobozmintáink, hogy azokkal ne legyen gond, csak a díszítéssel, esetleg apórkat tudunk módosítani a doboz alapküllemén, újfajta talpat faragni neki, újralakkozni, más motívumot festeni rá, vagy egyebeket, amiket a kedves ügyfél igényel. Jelenleg szerencsém van, ugyanis a dobozmintán semmit nem kell változtatni, csak belepattintani a lelkét az aljába, s ráfaragni a díszítéseket. Neki is kezdek mondjuk a rózsáknak, amiket a tekerőlyuk köré kell majd ragasztani.
Hjajh... Lassan farigcsálni kezdem a mintát, közben godnolkodva. A Mesternek holnap születésnapja lesz, és az ő ajándékát akarom csinálni, helyette mit csinálok? Más ajándékát... Borzalom... Ami a legrosszabb, hogy hiába dolgozok azon, amit a Mester kért, lelkiismeretfurdalásom van, pont azért, mert... Mert Ő miatta nem tudom csinálni az ajándékát. Bár tudnám ilyenkor gyűlölni, de nem megy.
Nem is figyelem az időt, csak akkor kapok észbe, amikor megpillantom Mestert az ajtómban, hogy csendesen ácsorog, s engem figyel. Jó ég! Meg is áll a kezem a masnin - igen, már azt faragom, a rózsákat már felragasztottam.
- Mi-mióta áll ott? - kérdezem ijedten pillogva fel rá. Jajj, remélem, nem dúdoltam a Dallamot - öntudatlanul is elkezdem dudorszáni, ha doglozom.
- Nem olyan régóta, nyugodj meg. - Hm, most milyen kedves a hangja... Talán megbékélt, mikor látta, hogy dolgozom? Remélem...
- Akkor jó - nyugodok meg, majd kérdőn ránézek, jelezve kíváncsiságomat, hogy mit szeretne tőlem.
- Csak megnéztem, hogy haladsz, Louise. - Kiráz a hideg a nevem hallatán. Az ő szájából olyan furán hallatszódik - talán mert ritkán szólít a nevemen...? Lehet. Nem tecsem szóvá, csak mosolygok egyet, majd szusszanok, s félresöprök egy rakoncátlan, vörös tincset az arcomból. Nem valami szép a hajam így félhosszún, de muszáj volt levágatni kiskoromban, mert akadályozott volna a munkámban... Arra nem gondoltunk, hogy össze is lehetett volna kötni, vagy ilyesmi. Csak az egész, akkor még derékig érő, göndör vörös loboncomat levágták. Khm, Mester javaslatára... Amíg nem fejlődött ki a testem rendesen, addig mindenki fiúnak nézett... De egy éve elkezdtem növeszteni, csak lassan teszi...
- Értem - felelem, majd visszamélyedek a masni további munkálataiba - azaz felragasztom az őt megillető helyére. Mesterem becsukja maga mögött az ajtót, s minden mozdulatomat figyeli, anélkül, hogy útban lenne.
- Holnap kapsz egy szabadnapot - jegyzi meg hirtelen, mire feltekintek rá.
- Igen? Nagyszerű! - kiáltok fel, s vigyor terül szét arcomon.
- S egy kicsit vigyáznod kell majd a műhelyre, mert dolgom akadt holnapra - fűzi hozzá.
- Értem. - Á, de kíváncsi vagyok, miféle dolga akadt! Minő, hogy ilyet illetlenség kérdezni...
- Nem nagy gond számodra, ugye? - kérdezi, hangjában mintha kis aggodalom csengene.
- Ugyan! Semmiség - mosolygok rá, majd felpillantok és... Mosolyog?! Ne hiszem el! Komolyan mosolyog! Nem úgy, mint én, de... De mosolyog, énrám! Így milyen édes...
Na, Loui, térj magadhoz. Visszatérek a masni felragasztására, finoman megkenve a piciny faragvány alját, majd elhelyezgetem, s ráteszem a doboz tetejére, kicsit csúsztatgatom, hogy a ragasztó szétfollyon eléggé, majd egy gyors illeszkedésellenőrzés után jó erősen rányomom...
- El ne törd! - hallom mesterem figyelmeztető hangját.
- Vigyázok - felelem, le se véve szemem a masniról. Kis idő múltán elengedem, s megnézem, hogy nem csúszott-e el valahol, de mindenhol rendesen a helyén van. Így, akkor már csak várni kell egy kicsit, hogy megszáradjon. Addig is ismételten félrefújom arcomból azt az előreomló tincset, ami nem óhajt a hátul összeszalagozott copfomban maradni. Hátradőlök a széken, kicsit nyújtózkodok, majd felállok, s a lakkot kezdem keresni az egyik fiókban. És az a tincs megint előre esik, ezt nem hiszem el! Rendben van, nem érdekel. Ott marad, ha ennyire azt akarja. 
Megtalálom a lakkot, leteszem az asztalra, majd leülök. Mesterem az asztalnak támaszkodik egyik kezével, háttal az oldalának, rám tekintve. Kis ideig nézzük egymást, majd ő cselekszik előbb: finoman félresöpri kezével az arcomba lógó tincset. Akaratlanul is visszafolytom lélegzetemet egy pillanatra, s szívem hatalmsat dobban, amint megérzem vékony ujjait homlokomon, ahogy végigsimítanak az arcomon, állam alatt megpihenve, fejemet feljebb emelve, s Mesterem halványan elmosolyodva pillant rám.
- Így már sokkal jobb - jegyzi meg kedves hangon, s én kis híján fülig pirulok.
- K-köszönöm - nyögöm ki nagy nehezen, arcomat elfordítva.
Istenkém, miért hoz zavarba már egy ilyen kis gesztus is? Csak félresöpört egy hajtincset az arcodból, Loui, könyörgöm, higgadj már le! Hiszen nem csókot lopott, akkor meg miért hoz zavarba már egy kis simítás is...? 
Nem tudom, meddig voltunk így, ebben a néma tétlenségben, de ezt a percet nem nagyon akarta megtörni semmi. Aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy Mesterem kihúzza hajamból a szalagomat, s előkerít valahonnan egy fésűt. Hm...? Tényleg arra készül, amire gondolok? Igen... Megáll mögöttem, s fésülgetni kezdi a hajamat.
Csak ülök, és várok. Mindig magamnak szoktam kifésülni a hajam, most furcsa, hogy más csinálja... Aú! 
Szisszenek egyet, mikor Mesterem megtalál a fésűvel a csomócskát.
- Bocsánat. Szólj, ha nagyon meghúznám a hajad.
- Rendben - felelem, s elhatározom, hogy nem fogok szólni, hanem hősiesen tűrök.
Közben kényelmesen hátradőlök a széken, s lehunyom szemeimet. Meglepett... Hat év alatt egyetlen egy ilyen, vagy ehhez hasonló gesztust se tett felém, mi lelte hirtelen? Elmélkedésemből a hangja szakít ki, mely lágyan cseng:
- Kár volt levágatni a hajadat még régebben. Remélem, hamar visszanő - nem tudok hátranézni, de egészen úgy hangzik, mintha mosolyogna közben...
- Én is remélem - válaszolok, kinyitva szemeimet, s az asztal feletti polcokat bámulom. Dobozkák, fadarbok, megkezdett, vagy elrontott darabok, félbehagyott munkák - az övéi és az enyéim. Nagyon is látszik rajtuk, melyiket ki csinálhatta. Az enyémek többek között azért lettek félbehagyva, mert elrontottam őket, az övéi azért, mert elszállt az ihlete.
Mesterem hamarosan abbahagyja a hajam fésülését, s a szalagommal újra összeköti.
- Kész - mondja. - Most pedig vége a pihenőnek, tessék folytatni tovább a dobozkát - hallom szigorú hangját, de most valahogy még ez a szigor is kedvesebben hallatszódik. Bólintok, kezembe veszem az ecsetet, s Mesterem távozik az ajtón át, halkan becsukva maga mögött, én pedig mosoylogva festegetem a dobozkát, közben álmodozva dúdolgatom a Dallamot...

Folytatása következik...